Takeonosuke- Prológus

Takeonosuke                   Prológus

  Kimerült.

 Porcikái elzsibbadtak. Tüdejét kegyetlenül mardosta a sűrűn kapkodott levegő. Előre azonban az élni akarás, az elkeseredés hajtotta. Hajdanán finom selymű kimonója mostanra véres, szakadt rongyokká feslett, mialatt az erdőben menekült. A vállában meredező nyíl kínja ellenére, kitartóan tört át rengeteg alacsony, tüskés cserjéi között, melyek idegen karmok módjára húzták őt vissza, minduntalan. 

 Az erdő szelleme nem volt kegyes ezen az éjszakán. Mintha a sors is ellene fordult volna… Saruját elhagyta futás közben, így vékonybőrű talpát éles, avarban megbúvó kövek, letört ágak sértették, lila foltokat ütöttek gyönge bokájára, miközben a mellette elsuhanó nyilak, kuneaik és surikenek záporát kerülgette, melyek többsége céljukat veszítve fúródtak egy - egy fa kérgébe.

 Bár nem láthatta őket, az árnyak szakadatlanul a nyomában loholtak. Tarkóján érezte ádáz tekintetüket, bőrén érezte meleg leheletüket, miközben a lelkét erőszakolják, gerincén futkározott kiéhezett csaholásuk, melyek űzött vadként hajtották egyre beljebb és mélyebbre a rengetegben. Az ő csörtetésével ellentétben, üldözői könnyűléptű kísértetekként, légiesen mozogtak a lombok között ágról ágra. Gyorsan közeledtek, újabb lövedékek közepette, várva egy újabb adandó alkalomra, amikor rá vethetik magukat, hogy immáron a húsából lakmározzanak és véglegesen felemésszék. A végső leszámolásra.

 Fiatal nő volt. Épp csak kivirágzott. Egyetlen kincsét, egy rongyokba tekert csomagot szorított a mellkasához, saját testével óvva annak épségét.

 A békeidőszak, mely egykor egységesen összetartotta a klánok és tartományaik közti határokat, sírba szállt a császár halálával együtt. Az addig összefogó törzsek egymás ellen fordultak, mindegyik a másikra mutogatott, és kisebb háborúk törtek ki.

A klán, melyet hajdanán az 50. Császár emelt ki a homályból- ajándékként elismerve a család hősiességét és az Edo Birodalom népéért hozott áldozatáért cserébe-, most az Árnyak szolgálatába kényszeredettek kiszemeltje lett.

 A parancs egyértelmű volt és megtagadhatatlan: „Megölni mindet! Irmagjuk se maradjon a lázadóknak!”

 Alattomosan, még hajnal előtt közelítették meg a kaput. Az őröket azonnal megölték, miután nesztelenül megmászva a magas védőfalakat a birtok területére törtek. A nap már elhagyta a keleti hegyeket zöldellő lombkoronákat, mire elérték a főépületeket. A völgyben felsikoltott a borzalom, s az égbolton vészjósló fellegek gyülekeztek.

 A klán vezér - mint aki rémálomból riadt fel-, rögvest kardja után nyúlt, mely minden alkalommal fekhelye mellett pihent. Kardja felüvöltött, mikor háza ajtaját beszakították. Asszonyát rémületében, sietősen az épület hátsó részébe terelte, míg útközben felkapott egy kicsiny erszényt és egy göngyöleget, s sebesen belökte az utolsó szoba fuszumáját, amit ez idáig egyszer sem nyitottak ki. 

 Csendre intette kedvesét. Tenyerét az asszony szájára tapasztotta, miután magukra húzta az ajtót.

 - Cshh! - Alig hallhatóan szisszent, midőn meghallotta az ellenség lépteit dübörögni a folyosó padozatán. – El kell tűnnötök innen!

 Az asszony megzárta a fejét.

 - Menned kell! Legalább az örökségemet mentsd! Ő a klánunk jövője!

 - De hát… - ellenkezett a nő, s könnyeivel küzdve szerelmére pillantott. - Miféle jövő az? Kárhozatba taszítod, miután megszületett!

 - Meg kell óvnom a klánunk becsületét! Ha ez az ára, ám legyen! Menj az alagúton át! – hadarta aggodalmasan a férfi figyelmen kívül hagyva az asszony szavait, akit eztán a szoba közepére vezetett, majd lehajolt, félrecsapva a díszes szőnyeget, ami alatt egy csapó ajtó nyílt a föld alá. Csókot lehelt a nő ajkaira, arcára keserű mosolyt erőltetett és szomorúan megcirógatta a karjaiban lévő rongyokat, mely az érintésétől elhallgatott. Mindazonáltal a búcsúra csekély idő adatott meg. Az ellenség mikoron elrobogott rejtekhelyük előtt, időközben gyanút foghatott, mert halálhörgés és dulakodások moraja sürgette meg a fiatal párt, így a férfi végül figyelmeztetés nélkül taszította le nejét a kis létrán, miután feltépte a csapó ajtó fogantyúját. 

 Az asszony fájdalmasan felnyögött, habár a lejárattól pusztán egy álló embernyi távolságra volt a talaj. Amikor ismét felnézett, hogy még egy pillantást vethessen férjére, csalódottan nyugtázta, már csak a deszkák résein átszűrődő fényeket láthatta maga fölött. Por szállt a szemébe. A hangokból már tudta, a felszínen megkezdődtek a harcok, ám miután kidörzsölte azt, helyét valami meleg váltotta fel, beszennyezve ifjú arcát. Reflexből oda nyúlt, ahol az anyag hozzáért, de nem látta tisztán a homályban, mi az. Csak azt tudta biztosan, hogy selymes tapintású. Azonban midőn ujjbegyeire tekintett, s gyanakodva az ajkához emelte, az áporodott levegő megtelt az élet karmazsin illatával. Abban a pillanatban tudatosult benne, mihelyst újfent felpillantott a deszkákra… Odafent hirtelen csend támadt és a réseken olyan förtelem fogadta, amitől kis híján felsikoltott. Kedvese üveges, fényét vesztett tekintetével nézett farkasszemet.

 Elméje azonmód kitisztult, ösztönei pedig megfeszítették izmait. 

 Vér! Fuss! Menekülj! Most!

 Mint puszta parancsszavak hangzottak és ismétlődtek a fejében, így aztán más sem járta át a gondolatait, mint menekülni. Menten, amit lehet. elvégre a klán jövőjét tartotta a karjaiban.

 Elvakult rohanásba kezdett a végeláthatatlan sötétségben. Fogalma sem volt arról, hova, merre tart, de érezte, ismeri az utat, mintha már számtalanszor átkelt volna rajta. Népének és hitvese halálának emlékétől terhesen neki iramodott, hogy élete árán is megóvja kincsét, amit a férfi ráhagyott.

 Keserves sírásrohamok közepette vetette magát az alagút végén nyíló vadnövényzetbe, akaratlanul megriasztva a rejtőzködő állatokat, melyek magasra szökkenve ugrottak el az útjából. 

 A szürke fellegekből eleredt az eső. A talaj csúszóssá vált a talpa alatt, ami időről-időre akadályozta őt az előrejutásban. Tudata elködösült, érzékei lassan elkezdték cserbenhagyni, és egyetlen dologra koncentrálódni, ahogy a teste végül átlépte határait az erőltetett 

 menet hatására. Már nem volt biztos abban sem, mióta fut. Kényszerítette magát, hogy összeszedje gondolatait és eszénél maradjon, mert ha addig nem is, az erdő tartogatott még meglepetéseket.

 Beesteledett. De ahogy az éjszaka az előnyévé, úgy a hátrányává is válhat az embernek, különösen, ha az élete a tét. 

 A támadás alattomosan, közvetlenül a lába alatt érte. Egy kiálló gyökér gáncsolta el lóhalálában, amitől halk sikoly szakadt fel a torkán, miközben ő esetlenül az oldalára zuhant a vizes avarban. Hangosan felnyögött a hátán végig hasító fájdalomtól. A nyíl élesen belemart az esés következtében, s habár belső hangja tovább hajtotta, a józanész vészharangként kodult meg tudata hátsó szegletében, mert amikor sebtében fel akart tápászkodni, hogy tovább fusson, a levelek alól szűrődő váratlan sziszegés lassan testet öltött eltompult szemei előtt. Egy kígyóval találta szembe magát. Az állat fenyegetően felé öltötte villás nyelét, fel- felvillantva méregfogait. 

 Az asszony, zaklatott zihálását a rongykötegekbe fojtotta, majd kimérten, törekedve a legkevesebb mozgásra, lassan feltolta magát és hátrálni kezdett. Ez azonban nehezebbnek bizonyult, mint gondolta. Szapora légzését hiába próbálta rendszerezni; sípoló hang kíséretébe tört fel lángoló tüdejéből újra és újra. Ezzel egy időben a töménytelen oxigén észvesztő gyorsasággal járta be a véráramlatát, melytől halántéka kíméletlenül lüktetett a koponyája alatt, tetézve rossz látási viszonyait, eltompítva a hallását is.

 Némán fohászkodott az istenekhez, miután sikeresen elkerülte a kígyó támadását, ellenben a gondolat, hogy üldözőitől még koránt sem menekült meg, mélyebbre húzta az elkeseredett mocsarában. Olyan erővel próbálta a felszín alá kényszeríteni, mintha vizes bőrkötelek fonódnának a teste köré, gusba fogva végtagjait.

 A pillanatnyi tébolyból az árnyak, levelek közti surrogása rántotta vissza. Lélegzete elakadt, amint az erdőre hirtelen csend telepedett s csupán a levegőben pattogó feszültség volt hallható, miközben az eső is úgy döntött rákezd, hogy aztán sűrű függönybe burkolja a láthatárt.

 Az utolsó pillanatban, mikor már nem látott megoldást kilátástalan helyzetére, egy mélyedést pillantott meg tőle nem messze. Nem volt ideje gondolkodni. Üldözői hamar beérik. Egy elhagyatott rókakotorékban húzta meg magát, háborgó lelkére nyugalmat erőltetett, hogy ne ziháljon, úgy hallgatózott. Tudta, merre járnak. Lábuk nyoma nem volt teljesen nesztelen; halkan csattant a nedves ágakon, elárulva hollétüket. A lány a bokrok takarásából látta, amint az bestiák egyike hátra nyúl a feje fölött, karmos ujjait Wakizasija markolatára fonja, majd halk sercegéssel kivonja azokat. Éppen mellette portyázott. Koromfekete alakjából pusztán üveges,macskaszerű tekintete ragyogott, mely túlvilági fénnyel verte vissza az éjszakát, míg szájából kénszagú gőz szivárgott, kellemetlen eleggyé keveredve a esővíz édes illatával. 

 A szörnyeteg mélyen a szürkületi légbe szippantott. Állatias mozgása kecses volt, hajlékony, mint a portyázó ragadozóké. Ennek ellenére a rájuk jellemző szag elárulta őket; ilyen esős közegben az pedig merően felerősödött. 

 Habár az erdő elnyomta a lány illatát, s hálás lehetett a sárnak, mely átitatta a ruháját esés közben, a szívverésére ez nem volt igaz. Mikor megpillantotta a másikat is, mely nem sokkal később csatlakozott a társához, hiába szorította oda az öklét- mintha azzal le tudná csendesíteni annak heves lüktetését, a szíve majd kiugrott a helyéről. A félelem az uralma alá hajtotta, akár a kalitkába zárt madarat. 

 Egész lényük, a puszta jelenésük csak a halált hordozta magában. A pokol enyészetét. A várakozás pedig idegőrlő volt, mintha megállt volna az idő. Döntő másodpercek teltek el csigalassúsággal mind a vadász, mind a préda számára, aki most kiszolgáltatottan, sarokba szorított apróvadként volt kénytelen meglapulni, az ez idő alatti üvöltő csöndet pusztán a cserjéken, köveket kopogó vízcseppek zöreje törte meg, míg végül az első bestia megelégelve a tétlenséget, dühödt türelmetlenséggel felhördült, s a sűrűbe hajított egy kuneai-t, amerre a nő rejtekét sejtette. Társa meglepetten kapta fel a tekintetét a süvítő tőr hangjára, ámbár ő is kiélezte érzékeit, miután beleszimatolva a légbe, megérezte az élet alig kivehető aromáját az erdő fűszeres keverékében örvényleni.

 Semmi mozgás, akár a levél fonákján megbúvó rovar, még percekkel később sem érkezett a lány felől semmilyen zaj így az, amelyik a tőrt elhajította társa felé biccentett és mindketten, kivont karddal a kézben indultak meg a kotorék irányába.

 Ennyi volt. Ha ugrik, meghal, ha marad, úgy is. A méreg már így is szétterjedt a vérében, nem nincs remény, bármit is csinálna, egyik megoldás sem volt megfelelő jelenlegi válsághelyzetére. Kénytelen volt beismerni, hogy a menekülés és a békés élet gondolata elérhetetlen vágy, ami immáron sosem fog valóra válni. 

 Aztán váratlanul zaj ütötte meg a fülét. Valahonnan az erdő egy másik szegletéből kürtszó kísérteties hangja harsant fel. Vele egy időben a démoni bestiák is fülelni kezdtek, pár lépésre megtorpanva rejtekhelyétől. 

 Újabb kürt szelte át a rengetegen, őt pedig rettegéssel vegyes izgalom fogta el, ámbár úgy látszott ez egyszer a sors mellé áll; talán már csak azért, mert az égiek eddig elpártoltak tőle, de azok ketten ismét megmozdultak. Kardjaikat kelletlenül vissza tolták a hüvelyeikbe, s csalódottan engedelmeskedtek a hívó szónak. Mellkasuk előtt bonyolult jeleket rajzoltak a levegőben, melynek következtében lényegük megbomlani tűnt és lassan köddé váltak, akár a kormos pára.

 Az asszony zavartan állt a történtek előtt. Teste nehezen volt képes ismét normális ütemben lélegezni, hiszen egészen addig a pillanatig, levegőt sem mert venni. Annyi futás után most először sóhajthatott fel, bár az is csak szaggatottan, erőtlenül sikeredett… de a pihenésnek még korántsem volt az ideje… még nem. Addig nem, míg a kincse biztonságba nem kerül. A mellébe fúródott tőr kínja nem engedte, mert a vész ugyan elhárult, a halál továbbra is mellette maradt. Szerelmesen körbeölelte őt, mialatt az addig felhalmozódott érzelmek végre a felszínre törhettek.

 Sírt. Sóskönnyei édestestvéreikkel kézen fogva csordultak le szép, sápatag arcán. Siratta otthonát, melyet a tűz és a vér martalékává tettek… Gyászolta férjét, ki az életét áldozta épségükért, és szánta egyetlen, megmaradt kincsét, melyről most gyengéden lehúzta a pólyába csavart rongyokat. Törekedett minél gyorsabban, de annál óvatosabban ki bogozni, hogy tartalmát tüzetesen áttapogassa.

Fájdalmasan felsóhajtott, habár ez a sóhaj egyben a megkönnyebbülés sóhaja is volt. Már csak az tartotta benne a lelket, hogy kitartson még egy ideig.

 A szutykos kendők alól apró kezecskék bukkantak elő, amiket egy kicsiny, kerek arcocska követett. Egy kisfiú aludt bennük békésen. Fel- felnyöszörgött ugyan álmában, mikor piros pozsgás bőrére hullottak anyja kihűlt könnyei. Ha ösztönei nem törnek elő a vész érzetére, a tőr valószínűleg a gyermeket találja el.

 Néma zokogás közepette megcsókolgatta, redői alól előkutatta klánjának monját, melyen egykori büszkeségük címere domborodott, s bár az évek alatt megkopott, jelentősége ugyanolyan erővel sugárzott róla, mint hajdanán. Megcirógatta a becses ékszert, gondosan a gyermek ruhái alá rejtette, mielőtt émelyegve megpróbált felállni.

 Elindult. Épp csak halad valamennyit, fény pislákolt messze a fák törzsei között. Pirkadna? Vagy a sárkányisten jött elébe, hogy átvigye őt a túlvilágra? Bárhogyis…

  „Kérlek… csak még egy kicsit tarts meg!”  - könyörögte, miközben egy keskeny földes út vonalai kezdtek kirajzolódni előtte, s a zöld lombokon túl emberek, prüszkölő lovak hangját, patáik csattogását vélte hallani.

 Színes lobogóikat lámpások fénye világította meg, de az eső miatt címerállatuk büszkén feszülő szárnya is csüggedten szállt alá.

 - Várjanak - nyögte erélytelenül a lány. Szavai gyengék és erőtlenek voltak már nem volt bennük semmi, ami elérte volta a katonákat. Elhatározta magát, hogy megmaradt lélekjelenlétét az út megtételére áldozza. 

 „Drága, kicsi fiam! Talán most még nem tudod, mit hoz az élet. Én már nem fogom látni, mivé cseperedsz. És meglehet, hogy nehéz sorsod lesz. Váljék nagy ember belőled! Légy büszke, és becsületes, állhatatos! Tiszteld az időseket, segítsd a gyengét! Kövesd a harcosok kódexét, és erősödj meg, még ha az élet kegyetlen is lesz hozzád és utat sem lesz könnyű, merj szembenézni a nehézségekkel! Nőj bátor, erős harcossá, s emeld fel ismét klánunk hírnevét Edo történelmében!”