Az Utolsók Háborúja- V. Fejezet

                    V. Fejezet.

  Vérgőztől terhes felhők közt, lángokban álló kastély város tornyai magasodtak az ég felé. Falai felsikoltottak. Sűrű, oszlopokban kígyózó füsttel keveredve mérgezték a levegőt, miközben a fenséges udvarból nyúlós, bűzös pára terjengett: A tűzhalál borzalmait hordozta magában. A haldokló Napkorong fényözönében, ember külsejű szárnyas lények zuhantak alá az ég peremén,  mint megannyi sziporkázó igazgyöngy.

 Egy újabb, remények nélküli nap kezdete volt csupán. Újabb alkalom a bukásra, a méltatlan halálra, a Sötétségbe való zuhanásra, a menekülésre. 

 A hajdanán egeket és világokat uraló királyság, haldoklott; körülötte ében szándékú teremtmények futkostak, utat rágva maguknak a Szívhez. 

 Valamennyi csillogó, színarany páncélt viselt, melyen a fényt ezernyi árnyalata táncolt, mintha tucatnyi rózsabogár iramodott volna meg. Kezükben bármely fullánknál veszedelmesebb fegyverek villództak. 

 A mérgező gőzgolymok takarásában, a végóráit élő kastéllyal szemközti szirten, az indigókék derengéstől övezve, egy másik irdatlan épület is a magasba nyúlt. Akár egy méhkas, ablakai az ellenség előre nyomakodó seregét fürkészték. Árkádos bejáratát őrző, lándzsás darazsak, szárnyaikat széttárva vizslatták az érkezőt, kinek alakja lassan előtűnt a kőhidat magába fojtó füstös felhőzetből, majd mély tisztelettel fejet hajtottak, mikor méltóságteljesen elhaladt körükben.

 A férfi vértje arról árulkodott, hogy más hadtesthez tartozik. Színe gyöngyház fényű, aprólékos kidolgozású és könnyűszerkezetű volt, hogy a mozgásban, a szárnyalásban ne gátolja. Mellette és mögötte, hű követői hasonló öltözékben, büszkén, de megfáradt ábrázattal masíroztak a Nagyasztal  köré, ahol keserűség és eltökéltség egyaránt megoldást keresett kilátástalan helyzetükre.

 A monumentális méretű bútoron számtalan, aprózászlós szakaszt szimbolizáló figura sorakozott kisebb gócokban a kifeszített jelentésekkel és írószerszámokkal egyetemben, amik fölött egy kristályokat magába foglaló szerkezet tervrajza hevert. 

 A füst szemet szúró, kénes bűze eme távoli létesítménybe is beszivárgott. Homályát az oszlopokon nyugvó fáklyák pislogása, s tömjén illatú aromája sem volt képes legyűrni egészen.

 Az érkező kisvártatva, miután körbe tekintett a teremben lévőkön, végül leemelte fejéről gyöngyház sisakját, hogy fekete hajzuhatagja palástként omoljon a hátára, szabaddá téve hegekkel tarkított, szoborszerű arcvonásait, megviselt, opálsárga szemeit. Örömtelen arccal foglal helyet a tanács tagjai között, mikor láttatni engedte kilétét. Megvető és indulattól szikrázó tekintetekkel meredtek rá a Tanács tagjai, miközben kelletlenül az asztalhoz ültek. Ő maga az udvariasságot mellőzve annak szélére támaszkodott, fejét csüggedten lehorgasztotta, majd rögvest a lényegre tért, figyelmen kívül hagyva az összegyűlt népség reakcióját. Hangja zengett az íves teremben, midőn a szavak feltörtek belőle.

 - Testvéreim! Az angyal palotát gyakorlatilag bevették, ámbár néhány kulcsfontosságú épület még a kezünkben van.

 Egy páncélos nő képtelen volt türtőztetni magát, s türelmetlenül felpattant.

 - És a fiókák? Ugye jól vannak! Nem tudnám megbocsájtani… - Selymes dallam volt minden szava, tele aggodalommal.

 A sárgaszemű szelíden csendre intette. 

 - Nincs ok az aggodalomra, Nataniel! A kicsik a titkos folyosókon át hagyják el a kastély épületét. Jól vannak!

 - Meddig?! Amíg ki nem írtják a fajunkat, a bestiák nem nyugszanak!

 A férfi határozott higgadtsággal igyekezett megőrizni a felmorajló Tanács nyugalmát, míg azok egyre csak dörmögtek, morogtak a bajszuk alatt, össze - össze dugva a fejüket pusmogtak egymás közt, míg mások csak helyeseltek és bólogattak, amikor a nő szavai hallattán feszült izgalom lett úrrá a termen.

 - Megtettük a szükséges lépéseket, hogy biztosítsuk a fennmaradásunkat! - kiabálta nem túl hangosan a tömeg fölött, mire azok lassan elcsendesedtek, folytatni tudta, mialatt tekintetét végig futtatta a tagokon. - Ha minden kötél szakad, már csak egy megoldás marad.

 - Nem! - Nataniel dühösen előlépett társai közül és előre hajolt, hogy lássák valamennyien. - Még nem elég képzettek! Sokan közülük még a szárnyaikat sem tudják használni, nemhogy a spirituális energiájukat! Képtelenség , hogy egy alantasabb lény testébe zárva, legyen esélyük!  

 - Azok az „alantas lények” épp a mi oldalunkon próbálnak helyt állni, kedves Nataniel! - korholta meg szigorúan rápillantva a férfi. - Válogasd meg a szavaidat! 

 - De, ha a porhüvely nem alkalmas a befogadásukra, mindkét organizmus belepusztul a transzmutációba! Lucifer, kérlek! Ezt sem gondolod komolyan! Nem veszélyeztetheted az életüket!

 - Épphogy megakarom menteni őket, Nataniel!! - mordult rá elkeseredetten. Tekintetében egy momentum erejéig fel izzott az indulat, s tehetetlen haragjában az asztal lapjára csapott, ami az ütés nyomán behorpadt, a rajta lévő mozaikdísz darabjai pedig elszakadva illesztéseiktől, felröppentek, hogy apró, csilingelő hang kíséretében megannyi irányba hullottak le a padló kövezetére.

 Nataniel látva a férfi reagálását, ösztönösen visszább lépett, amitől elvesztette egyensúlyát, s akaratlanul roskadt le ismét ülőhelyzetbe, de addigra a ragyogás el is tűnt Lucifer pillantásából és újra az a gyengéd, sárga szempár nézett fel rá, mint amivel érkezett.

 - Háború van! - közölte a tényt Lucifer ridegen, tárgyilagosan emelt hangon, miután némileg visszanyerte hidegvérét. - Így vagy úgy, lesznek áldozatok! Sajnos ez a helyzet! Nincs mit tenni.

 - De van!

 - Ha jobb ötleted, mint az Alsóvilágba küldeni őket - itt  sebesen körbe mutatott a társaságon - vagy bárki másnak, ám legyen!  Hallgatom!

Nataniel reménykedő pillantásokat vetett a tanácstagokra. Jobbra tőle, nem messze, egy fiatalos külsejű, körszakállas férfi ült az alsó ajkát harapdálva. Erős alkata ellenére már idős volt; matuzsálem a faj nemzedékében. 

 - Kérlek, Josephiel! Te bölcs vagy! Talán van terved, most is!

 A férfi gondterhelten sóhajtott. Nem nézett a lányra, így is elmondott mindent, ami nyomasztotta. Homlokát dörzsölve látszott az arcán, mennyire ellenére van Lucifer elmélete, de bármennyire törte őszes kobakját, végül is kénytelen volt elismeri a keserű valóságot. a jelenlegi helyzetben nincsenek jó döntések. 

 A lány ezután Luciferre, majd a egy balra tőle ülő idős nőhöz fordult, aki szintén kétségbeesetten, lehunyt szemmel rázta a fejét. 

 - Még valaki? - A sárga szemű, őszinte kíváncsisággal kezdte kutatni a lehetséges arcokat, sikertelenül. - Rendben. Akkor hát úgy vehetem, hogy a Tanács egyöntetűen beleegyezését adta. - nyugtázta megfontoltan, mielőtt felsóhajtott, s felemelkedett a körben. - Értesítem a hadnagyot a fejleményekről.

 Fejet hajtott az Öregek féle, majd biccentett először fivéreinek, majd kíséretének, nincs több mondanivalója, így katonái jobbjukkal mellükre verve, tudomásul vették a kiadott parancs megerősíttetett, s nyomában sietősen elhagyták a termet, hogy szárnyra kaphassanak, ámbár Lucifer még hallotta, amint a mögötte becsukódó irdatlan kapu maga mögé erőszakolja Nataniel elkeseredését, ami elhaló reményvesztett zokogásban tört fel belőle: Ez a háború már elveszett…

--------00000000--------00000000--------00000000--------00000000--------00000000--------

  Nehéz, komor fohász közepette túrt a hajába, s meredt az előtte heverő papírhalomra, mielőtt baljába temetve arcát, törekedett elfojtani magában a fel- feltolakodó kétségbeesést. Oly kitartóan furakodott előre elméjének sötét zugaiból, mint az esőtől kipattanó csírák, amik megérezve a nap melegét, a fény felé  nyújtóznak. Erőszakos nyúlványaikkal meg - megkapaszkodva a tudás törzsének meglett kérgén, igyekeztek az elmét uralmuk alá hajtani, hogy a józan gondolkodást végül végtelen sötétbe, taszítsák.

 Erős szíve volt, hűséges, azonban a vállán keresztül utat törő keserűség ellen, mely kényszeresen remegésre késztette a testét, semmit nem tehetett. Hiába minden elmélet, és eszmefuttatás, stratégia vagy elmélet; valamennyi gondolata kudarcba fulladt. Túlságosan nagy terhet kellet viselnie, hogy hercegének tett esküjét megtarthassa.

 Ha tehette volna, sós könnyekben engedi ki helyzetük siralmas valóságát: „Vereség áll a küszöbön!”

Remegő keze az ajkára kúszott, úgy tekintett fel a kristályokkal teli szerkezetre, ami több méternyi masinamonstrumként magasodott előtte. Hosszan bámulta, meg - megállva tűnődött egy pillanatig kifinomultságán, aprólékosan megmunkált alkatrészein, melyek precíz pontossággal illeszkedtek egymáshoz. „Elkészült a Nagy Mű!” Mosolyogni akart, de ez az érzés valójában még nyomasztóbb volt, mint maga a sikertelenség emléke. Savanyú fintorrá torzult az arcán, mihelyst eszébe jutott, hogy a fennálló állapotból kifolyólag, afelől is kétségei vannak, egyáltalán működni fog - e. „ Hát persze!”

 Mindazonáltal nem hagyhatta, hogy eluralkodjon rajta a gyengeség. Megszívta magát, és némi tanakodást követően elhatározta magát, hogy sisakját magára öltve és ki lép a színre.  „Nincs helye siránkozásnak! Az csak még több áldozatot ragad magával! meg kell tennem, amit még megtehetek! A többin ráérek akkor aggódni! A remény, mint olyan már csak önámítás. Oly gyenge és laza talaj, amiből az erős magot is kiragadja a szél. Érthetetlen módon egy belső erő mégis arra késztet, hogy higgyek! Mert a legkisebb fény is jobb a teljes sötétségnél!”

 Ketten várták a homályos fényárban fürdő ovális teraszra érve. A kezét ólomsúlyúnak érezte, amint a fehér márványkorlátra tette. Fájó szívvel tekintett le az egykor virágzó, most sivár völgyre, s a sziklákon egykor ragyogó épületek helyett most lángokkal és sikolyokkal megtelt pokolra. Fivérei halálhörgései visszhangot vertek hegyek falain. Bizalmasai aggodalommal, tanácstalanul fürkészték őt, miközben megértő pillantásokkal követték lépteit a szirt széléhez. Szinte már elviselhetetlen volt a kétségbeesésük. Nem nézett rájuk. Egyikre sem, de végül egyikük bátorságot vett magán és hallgatagon mellé lépett. Megjelenése, fegyverzete, megviseltsége, mása volt vezetőjének. Érezte, ahogy alaposan végig mérte, habár nem fordult felé… talán csak azért, mert tudta jól, hogy nem szereti, ha kiolvassák belőle a dolgokat. 

 Az érkező alkatából természetesen azonnal egyértelmű volt a katona kiléte. 

 Fiatal nő volt, aki együtt érzően átkarolta, majd csendes őszinteséggel magához szorította, miközben tehetetlen dühében a márványba markolt. Tudatában volt, hogy a kötelesség állandó jelleggel emelte jeges falait a szíve köré. Ellenben ez a tünemény egy volt a tavaszi szellő üde langyával, a fény első sugarával, mely mindig talált  apró rést, ahol a szeretete, erőszakos jámborsággal képes volt  ledönteni azokat. Váratlan ölelés meglágyította kemény vonásait. A pillanat múlandóságának értékes ígéretével hozott némi enyhülést zaklatottelméjének. Sisakja alól kiszökött pár kósza, szőke tincs; aranyló kalász az égett parlagon, akárcsak reményvesztett könnyei, melyek esőként hullottak a halottnak vélt világra. Tiszta folyamként törtek elő koromtól és valami kátrányszerű mocsoktól szennyes arcán.

 - Szólj hozzám! Mondd el, hogyan segíthetek!

 - Vidd az újoncokat! Mentsd meg a gyermekünket! Nem eshet baja!- szólt szelíden, fáradtan a férfi, miután keserédes csókkal illette a nő felhőpuhaságú száját, s ujjai közé véve az ívelt arcot, beleveszett az örök kékségbe, melynek árnyékából letörölte ujjbegyével a forró harmatot.

 A lány szorosabban fogta ölelését.

 - Veled mi lesz?

 - Néhány harcosunkkal betörök a városba! - felelte, s szerelmét a lány tenyerébe lehelte. - Megvédjük, ami megmaradt és próbálok időt nyerni hercegünk tervéhez. 

 - Szóval Tőle jössz?

A férfi némán bólintott.

 - Még mindig hisz abban, hogy győzedelmeskedünk? Kérlek… kérlek gyere velünk! Ez a háború már elveszett! Téged nem akarlak elveszíteni! Nem tudnám elviselni… 

 Nem bírta tovább. Eddig volt képes tartania az elnyomott érzéseit. Az újabb és újabb nekirugaszkodás ellenére is zokogásba haltak a szavai.

 - Nem mehetek veled. Még nem. - mondta nehéz szívvel a férfi. - Küldetésem van! Köt a kötelesség!

 - Küldetés?!  Kötelesség?! - A lány, mérgében hirtelen eltaszította magától azt, akit egy másodperce még elengedni sem mert. - Igen! Van köteleséged! A lányod védelme a kötelességed! az, hogy ne apa nélkül keljen felnőnie!

 - Nem esik bajom! - felelte higgadtan. - Erre képeztek ki, mióta megteremtettek.

 - De… ez nem kiképzés! - A lány dühösen az omladozó árkádok felé bökött. - Itt a Semmi vár! Ha meghalsz, véged! Nincs tovább! Nekünk nem adatott meg az újjászületés ajándéka! Nincs porhüvely! Nincs új élet! Az ürességé leszel! - fakadt ki tehetetlenül, mire erőtlenül térdre roskadt a férfi előtt. - Fogalmad sincs…, mire képes! Samhein… erős… ezt neked kellene a leginkább tudnod. És a Lovasok… a Lovasokat is maga mellé állította! Minden elveszett, Gabriel!

 - Nem, Amenadiel! Nem fogom engedni! - válaszolta eltökélten a férfi, mellé guggolva. - Ígérem! Amint vége ennek a rémálomnak, elhagyjuk a mennyeket! Békében fogunk élni egy másik világban!

 - Ne hazudj… kérlek. A rémálomnak… sosem lesz vége… - sóhajtott a Amenadiel gondterhelten.

 - Menj! Indulj, kedves! - parancsolta a Gabriel. Érezte, hogy ha tovább kell néznie a lány bánatát, akkor ő is képtelen lesz végül visszatartani az érzelmeket, s elgyengül. Nem. Ezt nem szabad. - INDULJ! NEM LEHETSZ ILYEN PUHÁNY! SZEDD ÖSSZE MAGAD! HA KÉSLEKEDSZ, AKKOR TÉNYLEG MINDEN ELVESZETT! ŐK AZ ÖRÖKSÉGEINK! NEKED IS UGYANÚGY A KÖTELESSÉGED, MINT NEKEM! 

 Amenadiel -t meglepte a férfi hirtelen fellépése, de a hatás végtére is nem maradt el. Elérte nála, hogy önszántából törölje le a könnyeket, erőt véve a hisztérián, ami földre kényszerítette, majd a sokadik noszogatásra végül lábra állt, és elsötétült tekintettel nézett fel rá. Gabriel ezután kényszeresen elfordult tőle, és a fiatalabb harcoshoz lépett, aki eddig szerényen meghúzódott a háttérben, mialatt figyelemmel kísérte kettejük bensőséges beszélgetését, s most a mellette eliramodó lány gyöngyként patakzó könnyeit is, miközben akaratlanul vállon taszította őt. 

A fiú bár utána fordult, nem volt alkalma megvigasztalni. A kölyök kinézetű katona szemei sokkal többet elárultak, mint amennyit szavakká formált, Gabriel így is kiolvasta némaságából, mire gondolt. Időtlenséget és bölcsességet sugároztak az ifjú külső álcája mögött.

 - Üzenj neki, Uriel! Itt az idő, hogy Lucifer is tegyen valamit a jövőnkért! Én Razielhez megyek! - Gabriel tekintete a távolba révedt. attól a momentumtól kezdve került minden szemkontaktust a fiúval, még akkor is, mikor kimondta a bestia nevét. A tisztelgésről sem vett tudomást, aki ezt követően kitárta szárnyait és elrugaszkodva a talajtól elröppent mellette, s a mélybe vetette magát. Az általa kavart légáramlat belekapott alakjába, habár rezzenéstelenül tűrte anélkül, hogy kibillentette volna egyensúlyából. Továbbra is messzi hegyeknél gyülekező viharfelhőkre szegezte pillantását.

 „ Sajnálom, Amenadiel! Nem tarthatom me az ígéretemet! Nem lehetek ott, mikor a lányunk végre szárnyakat bont, de a jövőjéért -ha létezésem elég nagy ár - kész vagyok feláldozni magam! „

--------000000000000000------------00000000000000000----------0000000000000000---------

(6500 évvel később… napjainkban… Valahol Európában)

  Félálomban volt.

 Különös dallamokat szült a hajnal, amit az ember gyermeke napközben figyelmen kívül hagy.

 Fájdalmas kiáltás hangja, amint végig söpör a városon. Talán Kintről jön. Messze innen… Vagy meglehet, hogy Nap kiált fel rémálmában, egy másik világ sikolyai között, melyek a sötét leplen át kínokkal telve szűrődnek a földi lelkekhez esedezve, mihelyst megértek a Végítéletre, az Aratásra.  

 Nem. Ez nem sikoly. Számtalanszor hallotta már élete során. Bizton tudta, mit jelent. Értette baljós üzenetét, mikor fejét álomra hajtotta… épp csak azt nem tudta, mit tehetne. Mintha háborúba hívta volna minden alkalommal.

 Azon a napon is a Kürtök szavára riadt. Magasztos moraja bele vegyült ébresztő órájának jajveszékelésébe.

 Új napra virradt, és - mint mindig - ezt is fáradtan köszöntötte.

 Nem. Ez nem a fajta túlhajszoltság volt, ami egy stresszes munkanap után, úton hazafelé sújt le rá az ember lányára, hogy ébredés után ismét letesztelje kitartását. Ez az érzést nyolcéves kora óta ismeri, ámbár a miértjét mostanáig rejtély övezi. Ez leginkább lelkieredetű kimerültség volt, amivel a csatákat nap mint nap megkellett vívnia. Ennek hatására pedig egyre biztosabb lesz abban, hogy az élete értelmetlen, s kizárólag az a sorsa, hogy a rátörő álmok végül megkeserítsék a létezését egészen addig, míg eljön az elszámolás órája. Azonban valahol hálás volt ezeknek az álmoknak. Az álmokhoz idővel hozzászokott. Egy időben elkezdte papírra vetni őket. Gyermekkorában ez volt az egyik dolog azon kevesek közül, amik boldoggá tették, de jelentőséggel csak azóta a este óta bírtak, mikor az öregember a szemeláttára porladt el. Pár éve már az sem zavarta már, amikor a középiskolában kiközösítették, vagy amikor a szomszédok furcsának tartják, ha ki lép a lakásból. Nem is igazán a jelleme miatt, hisz mindig kedves, szolgalelkű és segítőkész lány volt. Sokkal inkább a szépsége miatt. Hosszú hullámú, tűzvörös haja, fehér, finomvágású arca és tenger színű szemei azt a benyomást keltette az emberekben, hogy királyi vér csörgedezik benne. Az irígységük sokszor tettlegességgé fajult. A rosszlelkű iskolatársak mindig piszkálták és zaklatták, annak ellenére, hogy sosem viszonozta a kegyetlen bánásmódot. Emiatt zárkózott volt, s nem is erőltette az emberi kapcsolatok alakítson ki. Akkoriban tört meg benne valami és megutálta az embereket. Azt is kétségbe vonta, hogy közéjük tartozik. Ha akadt is volna valaki, nem lett volna rá ideje, hiszen iskola után részmunkaidőben dolgozott a helyi kávézóban, s előfordult, hogy éjszakázást is bevállalt, hogy betegeskedő nevelőanyja gyógyszereit kifizethesse a számlák mellett. Az évek múlásával a nő állapota súlyosabb lett. Képzelgései miatt a szíve mellett az elméje is megromlott, így szanatóriumba került, ő pedig végül teljes munkaidőt vállalt.

 Az egyetlen ember, akivel valamilyen közeli kapcsolatot kialakított, az Luna, aki ugyanabban a műszakban volt mindig beosztva. Legtöbbször beszélt, ha épp társalogtak, míg ő csak mosolygott vagy vállat vont, esetleg egyetértően bólogatott, ha arról van szó, de ritkán szólalt meg. Kiegészítették egymást és nagyon jó barátnők lettek, akik kiállnak egymásért.

 Zsibbadtan kelt ki az ágyából. Egy jó erős, meleg kávéra vágyott és remélte, gyorsan eltelik a nap, akárcsak az előző. Gyűlölte, hogy folyton megkell játszania magát a vendégek előtt, leleplezve érdektelenségét irántuk. De ami megkoronázta a reggelt az az a pont volt, amikor az órára pillantott. 

„ Fasza! Elfogok késni!”

--------0000000---------00000000-------000000000----------

  A pirkadattal megemelkedett a város forgalma is. A pára lenyomta a szmogot a munkába indulok közé. Az időről időre váltó közlekedési lámpák elmosódott, színes csillagokként mutattak utat a ködben, míg a kisboltok reklám hirdetései pedig azt jelezték, hogy hamarosan megnyitják kapuikat a vásárlók előtt.

 Esther átsiklott két autó között kispolsky - jával,  bemanőverezett egy üres parkolóba a járda szélén, majd gyorsan kiszállt és sietős léptekkel beszaladt az üzletbe.

 A kávézó családias légköre ellenére, igyekezett átküzdeni magát az ember tömegen, hogy az asztalok sorai között mihamarabb a személyzeti ajtóhoz jusson, az öltöző  irányába, ahol barátnője már jókedvűen fogadja majd türkizkék, magassarkú cipőjében. 

 A bejárat fölött videokamera figyelte minden lépését; azt is, amikor megvető pillantást vetett rá, mielőtt bement volna. Ezzel egy időben azonban az ajtó váratlanul megakadt, ahogy belökte. A túloldalról egy tompa puffanást követően, fájdalmas jajgatás hallatszott, ami megrémítette Esther -t,  rögtön be is lépett rajta, esedezve vigasztalva a lányt, miközben hóna alá karolva segített neki felállni.

 - Jaj! Ne haragudj!

 - Nem a te hibád. - porolta le szoknyáját Luna, miután igazított némiképp a frizuráján.

 - De, igen! Kérlek bocsáss meg! Csak sietek! Így is késésben vagyok!

Luna legyintett egyet.

 - Ugyan! Ne aggódj! Nem történt semmi! Különben is, van még időd átöltözni.

 Esther bátorkodott halványan elmosolyodni.

 - Gondolod?

 - Csak siess!

 A lány sebtében ledobta a táskáját a kispadra, és kinyitva az öltöző szekrényt, gyorsan vetkőzni kezdett.

 Luna épp rúzsozta magát, mikor feltűnt számára valami szokatlan. Esther hátán a gerince mentén forradás húzódott végig a tarkójától egészen a faráig. A heg látványa olyannyira meghökkentő volt, hogy megakasztotta  a sminkelésben.

 - Műtéted volt?

 - Tessék? - kérdezett vissza válla felett a lány, minél gyorsabban átvetve magán az egyenruha blúzát.

 - Vagy baleseted?

 - Megvan, mióta az eszemet tudom. -  felelte Esther. 

 - Nekem eddig nem tűnt fel, pedig ismerlek már pár éve. Na és az arcod?

 - Miért? Mi van vele?

 - Nyúzott vagy. - jegyezte meg aggodalmasan Luna, majd hirtelen elkerekedett szemekkel és vidám izgalommal az arcán ugrándozni kezdett. - Atya ég!  Ugye nem?

 - Mivan? Luna, megijesztesz!

 - Csak nem pasi van a háttérben?

 - Ezt meg mégis miből gondolod?

 - Ne már! egész éjjel buliztál, mi? - Luna bolondozva felkaron bökdöste Esther-t, mielőtt a szempillaspriáljához nyúlt. - Na mesélj már! 

 - Nem fontos. - Esther vállat vont, s elpakolta a holmiját. Ruháit egy kupacba összetekerte, majd is begyömöszölte a szekrénybe a táskájával együtt. Ezután csak megcsipkedte az arcbőrét, így pirosítva azt, megigazította a gallérját, és kisietetett az emberek közé azzal a bájosálarcban, amit viselnie kell a hétköznapokban. - Jó reggelt, kedves vendégeink! Üdvözöljük önöket az Anlgelo - ban! A nevem Esther és én fogom önöket kiszolgálni! - mondta kedvesen, mikor odalépett egy még üres asztalnál türelmetlenkedő, négytagú társasághoz. - Mit hozhatok? Ajánlhatom a fahéjas csigánkat.

 Habár azt remélte, megúszhatja a korai késést, azonban érezni vélte, amint a főnöke elsétál mögötte, hozzá simul,  és arra kéri, hogy műszak végén tegyen látogatást az irodájában. Persze azonnal elszorult a torka és a teljes lényében megfeszült a közvetlen érintés legkisebb megnyilvánulásának gondolatától is. Rossz előérzetei kihatottak amúgy is lokális hangulatára, de nem engedhette, hogy a teljesítményére is hatással legyen, így minden lelkierejét összeszedte, hogy álcáját fent tarthassa, így tovább mosolygott, és sorban felvette a rendelést. 

- Igenis, főnök úr!

-------000000000-------000000000--------000000000---------

  A délutáni órákban úgy tűnt, az időjárás javulni kezdett. Az eső elállt, nyomában finom permetű, hűvös köd maradt, megtisztítva szennyétől a város levegőjét, s utcáit, a kávézó forgalma pedig megnőtt.

 Esther kitartóan állta a vendégek özönlését. Megőrizte kedves modorát, miközben igyekezett segíteni azon törzsvendégeknek is, akik nem tudtak menüt választani vagy épp helyük nem volt. Ugyanakkor a lábai már fájtak a magassarkú cipő egésznapos viselésétől, elege volt a vendégek  olykori rosszalló dühöngésével is megkellett birkóznia, amiket a magabiztos hárítások dacára kudarcként élt meg. Zsonglőr művészként lavírozott az asztalok között, tálcával a kezében, melyen a teli, illetve az üres tányérokból és csészékből kreált ingadozó tornyot egyensúlyozva a fogadó tértől a konyháig. és a napvége felé már csak az tartotta benne a lelket, hogy már csak két óra van hátra a műszakból.

 Nem volt ideje megpihenni. Az üzlet ajtaja fölötti apró csengő, ismét vendéget jelzett, s ő már szaladt is, hogy egy éppen megüresedő asztalhoz kísérje őket, amint letörölgetve  azt.

 Fiatal párnak tűntek, habár megjelenésük, ízlésük merőben eltért egymásétól.

 A férfin motoros dzseki és fekete ing volt, farmerral, míg a nő elegáns kosztümben illegett át az embereken. Hangosan beszélgettek, mialatt Esther -t - bár követték, s helyet foglalva a nő köszönetképpen felé biccentett - figyelmen kívül hagyták.

 - Mit hozhatok? - kérdezte szelíden, s előkapta jegyzetfüzetét.

 - Egy Cappuccino -t  kérek tejszínhabbal, sok fahéjjal. – Felelte a nő.

 - Nekem egy feketét. Sok tej. Két cukor. Kösz. - mondta Dave is kurtán. Egy röpke pillantást vetve a pincérlányra, kisöpörte szeméből a frufruját, majd álla alatt összekulcsolta ujjait, s teljes figyelmét az előtte ülőnek szentelte. - Szóval… minek köszönhetem a látogatást? És, a mi ennél is jobban érdekel, hogyan találtál meg?

 Amanda nem is vesztegette az időt fölösleges válaszokra, csak átadott egy cetlit. Szemmel láthatóan nyugodtabbnak tűnt most, hogy már mindketten ültek, de miután széthajtogatta a papírt, látta a fiún, hogy újfent erőt vesz rajta valami sötét borzongás.

 - Ismerős valahonnan? - kérdezte a lány reménykedő tekintettel, mialatt megpróbálta kiolvasni Dave mimikájából a választ, aki azonban ezúttal kiismerhetetlenné vált. Pillantását kifejezéstelenül, kérdőn felvont szemöldökkel emelte Amandára.

 - Annak kellene lennie? Mutatós darab, de nem hiszem, hogy közöm lenne hozzá. 

Amanda csalódottan ki vette a cetlit a fiú kezéből, majd miközben tanácstalan sóhaja hangos nyögés kíséretében felszakadt belőle, visszahuppant a székre. 

- Azt reméltem, mivel te is közülünk való vagy, esetleg tudsz valamit erről, és egy Janus nevű fiúról a régi időkből. 

- Janus? - Dave elgondolkodott. Ujjbegyével megdörzsölte bal szeme fölött a homlokát, mialatt rá- rá sandított a lányra, aki az időközben felszolgált Cappuccinojába kortyolt. A hab bohókás bajuszt hagyott az ajka fölött. - Igen.  Volt egy srác. Mindig beteges volt. Elvont gondolkodás módja volt. Nem kereste a társaságot, de jóban voltunk. Mi van vele? Úgy tudom, meghalt. 

Dave bele ivott az aranyszegélyes fehér csészébe, s jóízűen lenyalta szája felső részéről a kávé zamatát, mielőtt visszatette az asztalra. - Jó ez a kávé! Karakteres. - jegyezte meg elégedetten. 

- Szóval ismerted! 

- Azt azért nem mondanám. - felelte a férfi kicsit bizonytalanul a fejét ingatva. - Inkább csak fogjuk rá. Beszéltünk párszor, de nem tudok róla semmit, ha erre vagy kíváncsi. Általában egyedül volt. Magában rajzolgatott vagy olvasott. 

- Azt akarom, hogy segíts nekem, Dave! 

- Csak így? - A fiú cigaretta után kutatott, ám rögvest megakadt a keze, mikor véletlenül meglátta a kiírást a szemközti falon: „Kérjük itt ne dohányozzon!” - Remek... - így végül hanyagolta, hogy rá gyújtson. 

- Nem tetszik, hogy egy halott srác megjelent az álmomban? 

- Azt ne mond, hogy hiszel abban a baromságban, miszerint az álmoknak jelentésük van és rossz ómen! - Dave hitetlenkedve fintorgott a gondolattól, mialatt oldalába újfent belehasított a fájdalom. Egyéb gondjai mellett még ezzel is foglalkozzon. 

- Kérlek! - esedezett a lány. - Én nem jártam sikerrel! 

Dave hosszan elhúzta a száját. Amanda árgus tekintetétől kezdte kényelmetlenül érezni magát. Nagyon nem akart belekeveredni semmilyen felesleges galibába. Tudta, egészen biztos volt benne, hogy annak mindig rossz vége van... legalábbis az ő részéről, ha módja van rá, inkább passzol. De képtelen volt sokáig elviselni ezt a szuggeráló pillantást. Úgy érezte, Amandának megvan az a képessége, amivel rákényszerítheti az akaratát az emberre, míg az meg nem adja magát neki. Végül inkább összeszorította szemhéját, csak hogy ne kelljen állnia a lány tekintetét. 

 - Nagyon kitartó vagy. - jegyezte meg gúnyosan. - Jól van! Jól van. Majd utána nézek. 

 Amanda arcára széles mosolyt húzott a siker öröme. 

 - Köszi! 

 - De egy álomra alapozni balami légből kapott elméletet... Egy álom nem bizonyít semmit, kedvesem. Azok az idők már elmúltak, amkkor álomfejtéssel, s hasonló hókusz- pókuszokkal próbáltak a jövőbe látni, vagy múlt rejtélyét megfejteni az emberek. 

 - Ne vedd félvállról, kérlek! - Amanda hangja komolyan csengett. Nekem ez nagyon fontos lenne. Tudni akarom, ki ez. Valami köze van „Hozzájuk”. - tette hozzá suttogva, mint aki attól tart, ezzel a nem egyértelmű megnevezéssel is bárki tudná, kik „Azok”. Dave azonban tudta. „Nekik” a világon mindenhez közük lehet, és lesz is, amíg van befolyásuk. 

 - És mit kapok cserébe? 

 - Mégis mire gondolsz? 

 - Gondolj csak bele! Adatlopás. Vásárra viszem a bőrömet, ha úgy tetszik... És, ha elkapnak? 

 - Dave, te vagy a legjobb! Igazán meg... 

 - Oké. Oké... Rendben van. - A fiú ódzkodott tőle, de megadóan felemelte a kezét, ámbár figyelmeztetőleg a lány felé intett. - De csak mert te kéred. „Ez a nő fog engem a sírba vinni.”

 Amanda szemmel láthatóan megnyugodott. Ügyet sem vetett arra, hogy a fiú a szemét forgatta, miközben kiitta maradék feketéjét. Egyszeriben menten feltudott volna robbanni dühében. „ Az az álszent, minden lében kanál, tollas görény! „ - fortyogott magában, miközben ujjaival az asztalfán kopogtatott, mígnem Amanda székének surrogására eszmélt. 

 - Köszönöm, Dave. 

 - Ugyan. Semmiség. - válaszolta a férfi erőltetett nyugalommal. 

 - Most megyek. Este indul vissza a gépem, úgyhogy sietnem kell. 

 - Örvendtem a találkozásnak, Heller kisasszony! Remélem, minél hamarabb tudok némi információval szolgálni, de nem ígérek semmit. 

A lány hálásan mosolygott, majd kezet rázott vele, mialatt véletlenül megakadt nyúzott ábrázatán. Jól leplezte, előtte azonban hiába titkolta, látta rajta, hogy kínlódik. Rögtön feltűnt neki a lila zúzódás Dave oldalán, amikor volt alkalma félmeztelenül is szemügyre vennie a lakása küszöbén. 

 - Rád férne a pihenés! Úgy látom, a te munkád sem fenékig tejfel. Nem kímélnek! 

 - Mit mondhatnék? - vont meg vállat a fiú beletörődötten. - Vannak nehéz napok. Nem úgy a részedről. Mindig jól nézel ki! Hiába. Aki a hivatali részlegen dolgozik... könnyen megússza sérülések nélkül. 

 Amanda kényelmetlenül érezte magát Dave szavai hallatán. Akaratlan kényszerűséggel mellkasához szorította visszahúzott jobbját és félénken összébb húzta mellén a blézer anyagát, elrejtve Dave elől az igazságot. Végül elfordult tőle. Indulni készült, habár az ajtó felé menet félúton visszafordult egy kérdés erejéig. 

 - Mondd csak! Miért választottál egy olyan jelentéktelen országot, mint Ungarn? 

 A fiú nem válaszolt, csupán messziről figyelte őt, amint megunja a válaszra való várakozást. Csendesen nézte, ahogy elmegy, majd óvatosan nyújtózott egyet és visszaroskadt a székre, hogy eztán az ablak üvegen keresztül merülhessen el a lassan éjszakába forduló város színes forgatagában. 

.. 

... 

.....