Az Utolsók Háborúja- IV. Fejezet

IV. Fejezet

Nepál. Kangtega csúcs.
Valahol a Himalája nyugati részén. i.e. 1500

  Dermesztő jég uralkodott a hajnali fénybe fürdőző mályva színű kőormokon, melynek ikercsúcsai alatt egy alig félszáz fős falucska terült el a sivár vidéken. Lakói békében éltek, a természettel harmóniában élték mindennapjaikat. S habár a szomszédos falvak és törzsek között mindig akadtak időszakos háborúk, fosztogatások, ezt leszámítva a vidék szellemei és az égbolt kísérői mindnél nagy jelentőséggel bírtak, a legmélyebb tisztelettel övezve őket.
 A férfiak egy csoportja sikeres eredménnyel tértek vissza a vadászatukból. Örömteli üdvözlések közepette büszkélkedtek a méretes vad körül, míg az asszonyok bőrt feszítettek és tüzet őriztek, a gyerekek pedig - hátukon bőrkosárral - apraját gyűjtöttek, gyümölcsöt vagy bogyókat szedtek. A játék csakis azután jöhetett, ám akkor felszabadultan tehettek kedvük szerint. Ideje korán megkellett ismerkedniük mindennel, amivel csak lehetőségük volt. Sosem tudták, mikor kényszerülnek arra, hogy majd egyedül kell boldogulniuk az életben maradásukért.
 … És ez így volt jó… egészen… addig a napig…
 Egy napon,  reggeli készülődés csendjét ezúttal félelemmel vegyes izgatottság zavarta meg. A síkság homokját apró lábak sietős léptei kavarták fel. Sebesen vágtak át az értetlenül pislogó arcok sokaságán, anyjukhoz rohanva.
 Egy kis lány, aki társaitól elszakadt, könnyes tekintettel rohant el a felnőttek tömege mellett, miközben a sátrak, mint éles színes foltok, suhantak el mellette, de mielőtt kimerülten berontott volna a törzsfőnökhöz, hogy értesítse a történtekről, a bejáraton álló harcosnak ütközött, aki meglepetésében meg is ragadta.
 - Te meg mit képzelsz?
 - Azonnal eressz el! - rivallt rá a gyermek, mialatt kétségbeesetten kapálózva igyekezett szabadulni a férfi szorításából. - A bátyám… engedj be a bátyámhoz!
 - Nyugalom!
 - Ne mond, hogy nyugodjak meg! Nézz fel az égre!
 A férfi követte a gyermek apró kezét, amerre mutatott vele, de ezzel egyidőben ki is rántotta magát az ujjak béklyójából. Az őr egyszeriben elsápadt, fekete bőre elszürkült, ahogy a lány félelmének forrása, a messzi ég magához láncolta elkerekedett barna szemeit. Megilletődéséből a gyermek szökése, de még kezéből kieső lándzsája sem zökkentette ki, mely elveszítve egyetlen támaszát, halk koppanással hullott alá a porba, így a lány szabad utat nyert célja előtt.
 - Bátyám!
  A kis helységben egy idős férfi ült, díszes fagyöngyökből fűzött , vastag nyakláncban. Homlokán fenséges, tollakkal teletűzdelt fejdíszt viselt, ámbár termetes alakja nem tükrözte hatalmát. Vaskos állatbőr halmon terpeszkedett keresztbe tett lábakkal a tűz mellett, míg jobbján a közösség, bundákba burkolódzott sámánasszonya kuporgott, hosszú csörgős bottal a kezében, melynek végén tollakkal és bőrmadzaggal odaerősített, valamilyen kisebb, agancsos állat koponyájának felső állkapcsa vigyorgott a gyermekre, rejtelmekkel teli, sötét szemüregeivel, addig balján egy nem rég férfi korba lépett ifjú nézett vissza rá, aki érkezésekor felpattant ültéből, mihelyst felismerte benne a húgát.
 A fiatal harcos minden aggodalmát leolvasta apja és húga arcáról, nem úgy az  idős asszonyét, aki addigra révülten bámult maga elé a narancs színben lobogó lángokba. Osztozott érzéseikben, ám a vére jobban hajtotta annál, minthogy kivárja a javasasszony jóslatát, amit a szellemei mormognak neki, így végül határozott, s mit sem törődve a következményekkel, kilépett a sátorból.
 Ellenséges törzsek támadására számított, mikor a falu gyerekei köré  gyűltek, de nem ez történt. Túláradó izgalom közepette, türelmetlenül karon ragadták és kezét rángatva mutogattak a hegy irányába, ami fölött különös, szögletes alakzat tűnt fel éles, fehér fény kíséretében, mely körül a lég úgy imbolygott, akár a föld homokja szárazság idején.
 Idegenkedő gyanakvással figyelte a  jelenséget, miután utat tört magának harcosai közt, hogy elébük lépve, maga is a föléjük magasodó bércekre emelhesse tekintetét, s mikor jobban szemügyre vette, a látvány felpezsdítette legmélyebb vágyait, melyek mindaddig szunnyadni kényszerültek. Érezte, hogy ez a vágy végig fut az izmain, megfeszítve lényét, hogy elinduljon. Egész testében remegett, józan esze is azt parancsolta: „Maradj!”. A lelke azonban lelke nyughatatlanul azt súgta: „ Eljött a te időd! Teljesítsd be a sorsod! ” Valami hívta őt a távolból. Valami, ami csak arra vár, hogy az ővé legyen, s talán ez az a fény, ami csak a kiválasztottaknak mutatkozik meg.
 Személye már születése napjától különbözött társaitól, kiközösítették és rossz ómennek tartották. Nem is csoda. Míg azok bőre egyszínű a legfeketébb földdel, szájuk széles, s hajuk durva, rövid bozótként tapadt a koponyájukra, addig ö bőre világosabb volt, fehér hajtincseit fejtetőtől  teljes hosszában fontokban hordta, ami egészen derekáig ért, ezüst tekintete pedig állandó elszántságtól ragyogott, akár a fényes hold, mely épp csak lebukott a nyugati határon.
 - Éreztem én, hogy a világok egyensúlya megbomlott! - A sámánasszony hirtelen szólalt meg, mikor a férfi mellé lépett. Az ő hangja volt az egyetlen, mely visszarántotta ábrándozásából a földre.
 - Mondd bölcsasszony, valóban ők azok, akikről a fák dalolnak? - kérdezte izgatottan.
 - Én csak egyet tudok biztosan - felelte figyelmeztetően -, senki sem mehet a Három Testvér hegyéhez! Óvatosnak kell lennünk!
 -Tessék?
 - Ez rád is vonatkozik! - Az asszony türelmetlenül koppintott a botjával, amitől a csontocskák megcsörrentek rajta. - Nem tudjuk, melyik oldalt szolgálja az a fény.  A csontjaim megmondták, hogy kilátástalan idők vannak készülőben! Árnyak törnek fel a föld alól, megmérgezve az ember elméjét, megrontja szívét és lerágja a húsát!
 - Úgy eggyel több okom van rá, hogy oda menjek! Ha ez a helyzet, úgy megvédem a népemet!
 - Magad is láthatod - mondta erélyesen, csörgős botjával a jelenésre bökve -, valami ki jön belőle.
 A fiú konokul megszívta magát és kiköpött oldalra.
 - Mindig makacs és önfejű voltál! Születésedtől kezdve keresed a bajt, habár ez a természeted vált az erőddé, s szíveddel mostanáig a törzset védelmezted! Ezzel megszelídítetted azokat, akik irántad félelmet és gyűlöletet tápláltak. Meglehet, hogy atyád nem vérszerinti, de aggódik érted és sajátjaként szeret! Elszomorítanád azzal, hogy a vesztedbe rohansz?
 - Nem érted! - mondta a férfi, s ellépett az idős nő mellől a jelenés irányába. - Azt gondolod, nem tudom rég, hogy nem ide tartozom? A világtalan is látja, hogy nem olyan vagyok, mint ti. Nem evilág szülötte! 
 - Joel! Hallgass rám, fiam!
 - Ezt nem fogadom el! - erősködött a férfi.
 - Megtiltom, hogy oda menj!
 Joel megpróbált higgadt maradni, hogy meggyőzze az asszonyt.
 - Kérlek! Ha… ha legalább néhány harcosommal útra kel -…
 - Kockáztatnád az ő életüket is önnön vágyaid kiteljesedéséhez? Önzőség lett úrrá rajtad, fiam?
 - NEKEM EZ JÁR! AZOK UTÁN, HOGY VÉREMET FOLYATTAM ÉRTÜK! - fakadt ki tehetetlen dühében Joel, elfeledkezve mindarról, mi körülötte van. - EGÉSZEN MOSTANÁIG... ÚGY KELLETT ÉLNEM AZ ÉLETEM, HOGY AZON GONDOLKODTAM, ... MI CÉLLAL JÖTTEM A VILÁGRA! NEM AKAROK TOVÁBB... CÉLTALANUL LÉTEZNI! 
 Hangjával sok társ figyelmét magára vonta, a gyerekek megrendültek tőle és a felnőttek mögött kerestek menedéket. Haragja azonban lassacskán egyfajta elkeseredett halk zokogásba fulladt. A sámánasszony mégis megrökönyödve hátrált meg váratlan felindultságán maga elé tartva az egyetlen kéznél lévő dolgot, ami ugyan csekély védelmet nyújtott, úgy tűnt, hatással van Joel- re. 

A fiú végül észbe kapott, mikor ismét lenézett rá és hátrább lépett tőle. 

Amióta ismerte, Joel sosem volt ilyen indulatos, sosem nézte kizárólag a saját érdekeit.
 - Joel! Nem hallod magad? Megrémíted őket! Ne kísértsd a sorsodat! Amit mondtam, megmondtam! Térj meg atyádhoz és tisztítsd meg az elméd! Ne kívánj olyat, amivel másoknak is ártasz, de főleg magadnak, ha engedsz a hatalomvágynak!
 Az asszony lezártnak ítélte kettejük vitáját és nem volt hajlandó több szót pazarolni az ügy érdekében. Hogy szavának súlyt emeljen, botjával Joel fejére koppintott, majd a földre sújtott, mint annak előtte, ezzel figyelmet követelve a törzs többi tagjától. 
 - Dologra, testvéreim! Rövid a nappal, a tennivaló annál több! Senki sem hagyhatja el a közösséget! Reménykedjünk, mihamarább távoznak!
 Joel ennek ellenére nem nyugodhatott. Hajtotta a vére és kíváncsisága is a tilosba csábította, hogy utána járjon a jelenésnek.
 Nem tudhatta, hogy amit ezután majd tenni akar, az meghatározó lesz egész további létezésére….

-----------000000000----------00000000--------0000000----------

  Napjainkban…

  Ha most felbukkant volna valaki a semmiből azzal a kérdéssel, melyik volt eddigi élete legrosszabb napja, bizonyára habozás nélkül rávágta volna a választ. Igen. Az ember gyermekének lehet e szarabb annál a napnál, amikor a világra jött? Nem beszélve arról, hogy azzal az átokkal sújtotta a sors, hogy tisztavérű Kryger- ek leszármazottja? Igen. Lehet… nem egy, de akár száz is földi élete során… csak újabb seb a lelkén, amikor egy régi, ám időközben elbukott ismerőst sodor útjába az élet, akivel végeznie kell, hogy megnyugvást leljen. Ez is egy ilyen nap volt… 
 Amikor az egyház arra utasította, hogy egy elszabadult szörnyeteget kellene likvidálnia, még sejtése sem volt a kegyetlen valóságról. Az volt az első alkalom, hogy bevetésre ment. Elszánt volt és lelkes, gyors és könyörtelen. Tiszta, de nem ártatlan. Mihelyst lesújt a bestiára, annak testét elhagyta a sötétség, s vissza vedli eredeti formáját, amit pőrén és meggyötörten hagy el az élet. Általában az állatokban hamarabb gyökeret vert a métely. Elfajzott, vérszomjas torzókká válnak. De ez... Ezúttal más volt. Ember volt. 

 Azóta az évek során egyre több megmagyarázhatatlan eset történt, ahol korábban a Fény szolgálatában álló Kryger-ek végül démonokká fajultak. Eleinte azt híresztelték a tévécsatornák, hogy járvány tört ki; olyan, amire még nem volt példa. Később azt rebesgették, hogy új korszak van kilátásban, s az ember egyfajta mutáció során majd a „jövő túlélője„ lesz. Aztán emberkísérletek elmélete is szárnyra kapott a világban. És voltak olyanok is, akik a végítélet közeledtét hangoztatták és a Messiás második eljövetelének ideje hamarosan elérkezik. Hogy mi okozta ezeket az átváltozásokat? Bizonyos mértékben mindenkinek igaza van. Dave Silvermann is tudta rá a választ. Egykori szerelme is ennek a „ kórnak” az áldozata. Szert kellett szednie, s Dave csak a halála után tudta meg, hogy "Sirius könnyei" volt benne, ami felfedett bizonyos "Igazságokat". Nem bírta tovább elviselni az emberek erkölcstelenségét, s rosszindulatát. Bár kitartóan harcolt éveken át az oldalán, végül a ránehezedő felelősség súlya alatt a lelke összeomlott és megadta magát a sötétségnek, ami elemésztette őt is, de Dave - et is.

 Kimerült a harc során. Számos sebből vérzett, a szemöldöke erősen felrepedt, melyből még órákkal később sem állt el a vérzés. Emellett, biztosra vette, hogy pár bordája is eltörött és a bokája is kificamodott, amit egy röpke pihenő lévén ugrasztott vissza a helyére, de nem volt rá sok ideje, csak épp egy szusszanásnyi, mielőtt a krypton felkapta a bokájánál, s nem hogy egyszer, de kétszer is betörje vele az egyik vegyes bolt kirakatát, hogy aztán két szűk sor közé zuhanva magára rántsa a polcon álló  gyümölcskonzerveket. A törések és az adrenalin mindeddig elnyomták a nyakán és mellkasán lévő számtalan horzsolás és karcolás lüktetését, melyek elkezdték éreztetni a jelenlétüket, míg a combján, ahol a páncélozott lábvédője épp csak megállított egy kisebb méretű fém lemezt, hogy az artériába fúródjon, keménysége ellenére is tudott sérülést okozni.
 Mindazonáltal, ha a dolgok jó oldalát helyezte előtérbe, a bankszámlája tele volt lével, és az állapotához képest, életben van. ez némiképp enyhítette a fizikai fájdalom mértékét, de azért rohadtul fájt. A lelki fájdalom más dolog. A test sebei idővel összeforrnak. Nem lesz több egy újabb hegnél. De a lélek sebei… ennél sokkal bonyolultabbak. Sokuk az évek alatt sem enyhült meg.
 Csak most érezte, mennyire fáradt volt. Még az is nagy erőfeszítésébe került, hogy legalább addig nyitva tartsa a szemét, amíg felkapaszkodik a lépcsőn. A lakásig vezető folyosó
 hosszába már bele sem mert gondolni. Felérve megkellett állnia, amíg kissé összeszedni magát, mivel a pulzusa a halántékában dobogott, s valószínűleg némi agyrázkódással is megkellett küzdenie, mert megszédülve váratlanul megbotlott az utolsó pár fokon és a falnak vágódott. A vállát ért ütés nem volt nagy, habár a bordái közé hasító fájdalomtól úgy érezte, menten elájul. Összeszorított fogai között vér szivárgott, miközben kínjait morgásba fojtotta. S ha nem lett volna még elég baja, a hányás is rögtön követte azt, amint a levegő összesűrűsödött a tüdejében.
 Megnyugvással töltötte el, hogy jelen helyzetéből kiindulva, egyetlen lélek mászkált csak a folyosón, és az is hamar eltűnt saját ajtaja mögött. Talán hallotta, hogy ő épp könnyít magán, s kiakart maradni belőle. „Helyes.” Nem hiányzott neki, hogy még a lakók is kicsődüljenek, miközben elkecmereg az ajtóig, látva, hogy elintézték az ábrázatát. Így is furcsán néztek rá. Különösen idegesítette az a srác, aki valahányszor meglátta, folyton a küldetéseiről faggatta, de azt be kellett ismernie, hogy a kölyök egy Einstein volt. „Biztos, hogy könyvmoly, erre a nyakamat teszem!” Mégis felüdülés volt számára, hogy nem látja. Bármennyire is fájtak a sérülései, a lehető leghalkabban igyekezett elosonni a 460- as ajtó előtt, elkerülve ezzel egy újabb nem kívánt találkozást.
 464-es lakás. Különös egybeesés volt. Már- már szellemesen nevetséges emléke fűződött ehhez a számhoz, mely billogként égett az elméjébe, csakúgy, mint csuklója belső felén. Az akadémián ezt a római betűkkel írott számot viselte magán, akár a rabok a börtönben, nevek helyett mindig csak ezt hallotta. 464- es. 

„Végre itthon!”- sóhajtott megkönnyebbülten. 
 Egyszerű, hagyományos ajtónak nézett ki a kívülálló számára, de valójában egy precízen felépített rendszer, ami a szomszédsrác féle rajongó suhancokat volt hivatott távol tartani becses kincseitől. Ha be akar jutni, jobban jár, ha mindenre felkészül.
 A zárat két kulccsal kell kinyitni, amelyeket határozottan és egyszerre kell elfordítani, különben megszólal a riasztó. Ha valami csoda folytán ez sikerül, a bejutás harmadik fázisa csak akkor lehetséges, ha kiállja a „Gyarló Ember” próbáját. Lényegében egy, az ajtóval szemben felállított szerszámíj, mely az ajtó nyílásával egy időben azonnal elsül, ami a nem kívánt vendéget egy pontos , homlokra irányzott lövéssel a folyosó falához szögezi, mielőtt megnyikkanna. Ha ez nem lenne elég, a küszöbön lévő rejtett érzékelő bekapcsol egy folyamatot, ami az ajtó melletti kis retina leolvasóval ér véget. Az, aki itt megbukik, megrázó élményben lesz része, mert néhány másodperc alatt örökre búcsút mondhat a látásának.
 Dave dolga annyival volt most könnyebb, hogy az ajtó fölött egy kis méretű kamera felismerte benne a tulajdonost, így a rendszer automatikusan leállt.

 Miután bejutott, egy nyolcjegyű kóddal újra aktiválta a rendszert, végül kicsit könnyebben, jóleső érzéssel nyugtázta, haza ért. A kulcsot egy kis asztalra hajította, majd rutinos beidegződéssel a rögzítőhőz lépett.
 A készüléken egy apró kék - az üzeneteket jelző - lámpa villogott. Lenyomta a kis gombot, s a szalag önműködő mechanismusa beindult. Visszapörgette magát az elejére. Az első egy haver, majd egy kolléga az őrsről, és néhány füles is érkezett. Következőnek egy édes, csilingelő hang szólalt meg, kellető, kínálkozó lehetőségekkel halmozva a férfi alvó érzékeit némi melegséggel és bujasággal. „Bocs, szivi! Egy ideig nem akarok látni senkit.” Végül pedig meghallotta az egyetlen személy sziklakemény hangját, amit akkor sem kerülhetett volna el, ha a világ végére bujdosik tőle. Ennek ellenére túl kimerült volt ahhoz is, hogy bármit felfogjon belőle, ráadásul a feladóikhoz sem volt most rohadtul hangulata. 

Az igazat megvallva, közel másfél hétig volt távol a várostól. Volt ideje összegyűlni pár üzenetnek. Mivel nem volt túl sok barátja, ezek többsége elhanyagolható volt, de az utolsó nem igen tűrt halasztást. Rápillantott az üzenet időpontjára. Kétnapja küldték. "Bassza meg!" 
 Sosem nézett úgy a munkájára, hogy szereti, amit csinál. Nem olyan volt, mint az átlag emberek. Van, mert kell. Mert a pénz kell. Mindegy volt, ki adja. Elvégzi a melót, őt pedig kifizetik. Ez ilyen egyszerű volt. Nem bonyolította túl. Az idejét sem tudja már, mióta él az emberek között, de egy megbízás és megbízás között is van némi különbség, és neki ez a kis differencia különösen fontos volt. S azt vette észre, hogy az embereknél minden a pénz körül forog. A haszon szerzés, az emberi kapcsolatok, barátságok értéke. Még puszta emlékekkel is képes vissza élni, hogy haszonhoz jusson, mindegy, hogy mi az. 
 A megbízásokkal a hozzá hasonlók általában minden munkát elvégeznek, amit az alkalmazó rájuk bíz: szöktetés, lopás, leszállítás, sőt, néhány esetben mocskosabb melót is… ha szabad kezet kapnak. A vadászok saját szakállukra dolgoznak. Egy - egy vadászat során szét szórnak néhány névjegyet, s mikor hívás érkezik, ő a megfelelő felszereléssel indult útnak. Ő viszont, bár épphogy súrolta ezt a határt -  hiszen vadászatra képezték - megválogatta, mit vállal el, ám előtte tudnia kellett az okot, a személy leírását, akit és amitől óvni kell, s persze, hogy ez mennyit ér meg a megbízónak. Az indoklásnak pedig nagyon… nagyon meggyőzőnek kellett lennie. Mint általában a hozzá hasonlók ő is végzett felderítéseket, szerzett már vissza ereklyéket. Ölt is. Nem egy példa volt rá azonban, hogy a felkérés kacsa volt.
 Tudta, hogy ezek a sérülések pofátlanul gyorsan begyógyulnak majd. Reggelre többségüknek nyoma sem marad, de amíg jelen vannak, a velük járó kín állandó vendége lesz az éjszaka folyamán. Öröm az ürömben, hogy az elkövetkezendő tizenkét órában legalább hátat fordíthatott az aznapi teendőknek. Minden ráért másnap.
 A rögzítő elmormolta az utolsó üzenetet is, majd hosszú sípot követően a szalag visszatekerte magát az elejére, miközben ő  fényáteresztőre állította a redőnyöket, hogy beszűrődjön az esős, városi félhomály, a kanapéját pedig sötétben is megtalálja.
 A nyomott, szürkés hajnal a kedvére való volt. Ilyenkor akárcsak a város levegője, lelke is megtisztult kicsit. Egy kósza másodpercre még az evés gondolata is megfogant. Gyomra összezsugorodott az éhségtől, ellenben ha fél percig is tartana kihalászni az egyik kínais dobozt, azt is csak újabb fél perc követné, hogy a mikróba tegye. Két perc, míg az étel meg melegszik… és ha még azt hozzá veszi, hogy eszik is…  de igazából nem akart mást, csak aludni végre. Szóval...

Óvatosan, megfontolt mozdulatokkal zuttyant le a kanapé szélére. Nagy nehezen lerúgta lábáról a bakancsot, véres ingét kigombolta ugyan, ujjával letörölgette arcáról a  mocskot, de teste már eközben ösztönösen dőlt oldalra, készült, hogy vízszintbe helyezkedhessen. Levenni már nem volt akaratereje a piszkos ruhadarabot, így végül engedett lagymatagságának. Ügyelt rá, hogy háton feküdjön, ámbár megesküdött volna, hogy már akkor aludt, amikor a lakás ajtaját kinyitotta, s csak berögződött mozdulat sorozat vitte be a küszöbön. Egyetlen, utolsó sóhaja a megnyugvás és a biztoság lélegzeteként hagyta el sípoló tüdejét, s azonnal mély álomba merült.

   --------0000000------------0000000-----------0000000----------

  Aznap reggel mintha dézsából öntötték volna. Már napok óta nem lehetett látni  a napfényt. A városra sűrű esőfüggöny és leereszkedett, tejfehér köd volt jellemző. De az idő járás nem lehetett kifogás a munkakedvet illetően.
 Nem úgy Amanda, aki reggelente mindenben a tökéletesre törekedett, ha munkába készült. Tökéletes, összhang a kosztüm és a blúz között, tökéletes konty, hibátlan arcbőr. A munka mindenek fölött állt… vagyis majdnem minden felett.  Mégis… másként el sem tudta volna képzelni az életét. A napjai kalandokkal volt teli, az emberek jólétéért az életét tette kockára az egységnél, ahol állomásozott.
 Mindenki úgy ismerte az irodában, hogy tűzpiros magassarkúban tesz igazságot a világban, és nyomozóként már öt éve mutat példás eredményt az FBI különleges osztagánál-azon belül is a rejtélyes ügyek megoldására specializálódva, mely a természetfeletti eseteket göngyölíti fel. Fiatal kora ellenére több ügyet oldott már meg, mint az egységnél bárki. Zseniális volt a maga nemében, ugyanakkor hajlamos volt átlépni bizonyos határokat. Tűzön - vízen átment, ha kell, de nem engedett ki egy ügyet sem a kezei közül.
 Amint belépett az állomás épületének folyosóira, rendszerint elcsendesedtek a körülötte lévők. Csak akkor élénkült fel ismét az élet, mikor magára csukta saját irodahelységének ajtaját. Mindig furcsának tartották. Hogy az iránta érzett tisztelet vagy irigység volt inkább az ok, Amanda előtt mindig is titok maradt, habár azok, akik kivételnek számítottak, jó kapcsolatot ápoltak a lánnyal, és mondhatni, remek csapatot  alkottak együtt.
 Ulrich asztala az övével szemben, elülső szélesebb oldalával összetolva állt. Merőn nézegetett egy mappát, melyet nem rég hozott elő az irattárból, míg mellette egy méretes könyv hevert felvert lapokkal.
 A lány nagy sóhajt követően lehuppant a székébe, s letette maga mellé holmiját a konfetti mintás padlószőnyegre. A fiú figyelmét persze semmi nem kerülhette el. Fürkésző tekintettel lesett fel a lapok közül, majd az érdektelent színlelve, visszatért olvasni valójához.
 Kisvártatva mégis csak rá kérdezett.
 - Mi a baj? Megint a szokásos?

 - Mintha földönkívüli lennék! - felelte kissé lehangoltan. - Amint belépek, mindenki engem néz! 

 - Rájuk se bagózz! 
 - De vajon miért néznek rám furcsán? 

Ulrich meglepetten felhúzta a szemöldökét, majd kisfiúsan rámosolygott és csábosan felékancsintott. 
 - Egy ilyen csinos pofikával? Nem is csodálom!
 - Ne gúnyolódj, kérlek! Nem vagyok olyan, mint Ti!
 - Ami azt illeti, pont olyan vagy! Ne törődj velük! Én szeretlek téged! 
 - Azt tudom… cukkolni és csipkelődni! - mondta Amanda epésen, de a fiú vigyorát látva megenyhült és ő is elmosolyodott.

- Jó kislány. Ezt már szeretem! 
  A munka megkezdése előtt a lány életéből a mindennapos ceremónia sem maradhatott el, hogy beinduljon az agya. A táskájába nyúlt, elővett egy kis adathordozót, melyet laptopjához csatlakoztatott, majd saját, egyedi válogatásához rákattintott egerével a lejátszó gombra. Pár másodperc múlva elindult az első szám, ő pedig ezt követően méretes bögréjéért nyúlt, amibe érkezése előtt Ulrich már elkészítette a teáját. Amikor belekortyolva jóízűen belenyögdécselt a meleg ital zamatába, elégedetten szusszantott. A fiú tudta, hogy Amanda kedvence a hibiszkusz volt csipkebogyóval, citromlé és cukor sajátos arányában, ami annyit jelentett, hogy annyi levet öntött a cukorra, ami éppen elfedi. Ezt csak ő tudta jól elkészíteni. Azóta az éjszaka óta, mikoron találkoztak, ezzel sikerült megnyugtatnia gyermeki ijedtségét.
 - Kezdhetjük? - kérdezte a fiú, miután a lány letette maga mellé a poharat.
 - Igen. Persze. - felelte, s immáron feltöltődve vetette bele magát a papírmunkába. - Lássuk, mink van!
 Ulrich átnyújtotta neki az aktát.
 A fotókon egy rejtélyes haláleset helyszínelési momentumai voltak láthatóak. Mellettük a jelentés, a helyszínelő neve, és az ügy dátuma.: 1987. Január. 15.
 - Ez nem mostani. - jegyezte meg Amanda. - Megint egy döglött akta?
 - Nem az a fontos, hogy mikori. Nézd meg jobban a képeket! Mit látsz rajtuk?
 A lány a lámpafény alatt közelebb emelte a képeket.
 - Rossz helyen, rossz időben.
 - Igen… és nem.
 - Ezt meg hogy érted?

- Nézd csak meg! Mindegyiken olyan emberek holteste látható, aki vagy valamilyen vallás helytartója vagy pedig politikus szerepet töltött be. Tehát nem egyetlen eset volt. - felelte a fiú. - Volt egy  89- ben is. Emlékszel? És… volt egy…
- Igen, de ezek a jelenések mindig is voltak! Az idők kezdete óta előfordulnak. Ez csak anomália! 
- Persze. És ezeket az úgynevezett "anomáliákat" mindig vérontás követte! - vágta rá Ulrich dühös aggodalommal. - Nézd! Nézd meg jól, csajszi! Mi a közös a képekben?
A lány idegesen próbálta kutatni azt, amire a fiú rá akarta vezetni. A fotók minden zegzugát átnézte. A testeket, egy utca részt, egy épület sarkát.
Ulrich, látva hogy nem boldogul, úgy gondolta, kicsit segít neki, mit is kellene keresnie, mire Amandának megakadt a szeme valamin, mielőtt bármit mondhatott volna.
 - Ez meg mi? - csattant fel a lány hirtelen, habár végül feltűnt neki, hogy az áldozatok teste olyan, mintha száraszra szívták volna. De ez nem volt, ami felfokozta izgatottságát. 
 - Micsoda?
 - Hát ez! Ez a minta! Ez micsoda? - Amanda döbbent arccal hajolt át a két asztal fölött, ujjbegyével az egyik fotón látható oszlopra mutogatva Ulrich-nak, aki elvéve azt, összehasonlította egy a könyvében szereplő szimbólummal, majd tekintetében baljós csillogásként verődött vissza az asztali lámpa fénye, mikor újfent Amandára emelte azokat. - Arra gondolsz, amire én?
 A fiú sietősen elővett egy másik mappát és kinyitotta.
 A képen, ami a kezébe akadt, szintén - egy az előzőekhez hasonló - gyilkosság áldozatának az arca volt, azonban a hulla külseje merőben eltért egy átlag emberétől, csak úgy, mint a tócsa, ami fekete mocsok helyett valami enyhén foszforeszkáló folyadék terült szét a kövön. A szimbólumot a bőrébe vájták, akár egy billogot, testrészeit pedig kicsavarták, mint egy játékbabának.
 Amandának tátva maradt a szája. Még másodpercekkel később is a sokk hatása alatt volt. Csak akkor zuhant a székébe, mikor már lábai megremegtek.
 - Láttad már valahol? - Ulrich hosszasan tanulmányozta a lány ábrázatát, de már az első pillanatban leesett neki, hogy tud valamit. - Hol láttad?
Amanda elfehéredve nyújtotta át neki a reggel firkantott cetlit.
 - Csak töredékesen emlékszem, és nem is biztos, hogy ehhez kapcsolható. Mennyi rá az esély, hogy köze van az álomhoz?
 - Nagy. - Ulrich válasza kurta volt és célra vezető. Elvette Amandától a papírdarabot, majd fogott egy ceruzát, mert azonnal látta, hogy a rajz nem teljes.
A képen egy szem és egy háromágú szigony volt, melynek nyelét egy merőleges metsztette keresztül.
 - Önmagában nem sokat jelent. Mindig csak egy bizonyos darabját hagyták a helyszínen - mondta, miközben serényen sercegett keze alatt a ceruza vége -, de ha össze rakjuk, akkor megkapjuk a teljes jelképet. Miután elkészült, vissza adta a lánynak a cetlit, a könyv már megjelölt oldalaival együtt. Egy sötét kornongú napot ábrázolt, melyet egy sarló alakú hold takart, ezalatt pedig egy három ágú szigony állt fogakkal a felfelé, míg a nyele keresztben metszve volt. Ulrich már erre is kész válasszal rukkolt elő számára. 

- Az éjféli napkirály hívei. Nem kétséges, hogy kinek a szolgálatában teszik mindezt. És azt is tudom, hogy mit kereshetnek.
 - "Értem. Szóval mégsem egy szem rajza volt." Folytasd. - mondta Amanda felkapva figyelmét Ulrich elméletére, s feszült érdeklődéssel ismét asztalához húzta székét.
 - Sirius koronája… vagyis inkább az, ami benne van. A Vénusz kő. Mond neked valamit? 
 - Szóval létezik?
 - Természetesen, akárcsak a Tudás fájának tiltott gyümölcse.
 - Mire kell az nekik? Mit tudnának kezdeni egy egyszerű kővel?
 - Fel akarják ébreszteni.
 - De kicsodát? 
 - Samhein-t. - felelte a fiú. - Az Elsőszülöttet. 
 - Mért kell ehhez gyilkosságokat elkövetni?
 - Meglehet, hogy ezzel próbálnak félelmet kelteni. Azokat, akiket eddig elkaptunk, nem beszéltek vagy javarészt azt sem tudták, miről kérdezik őket. Mintha hipnózis alatt áltak volna. 

 - Mi lett velük? 

- Pár nappal azután, hogy elengedtük őket bizonyíték híján, meghaltak. Meggyilkolták őket. De gyanítom, az áldozatokat mindenképp megölték volna, ha beszélnek, ha nem. Mások már a fogság ideje alatt végeztek magukkal. - folytatta elméletét Ulrich, majd hátra dőlt a székben. - Nem tudjuk, hogyan. Sem méreg, sem szúrt vagy vágott seb nyomait nem találtuk a boncolások során. A szekta búvóhelyét pedig - nyújtózott közben a fiú - a mai napig homály fedi. Szinte minden ehhez hasonló esetet az ő számlájukra írhatunk, mégsem tudjuk bizonyítani. Senki nem tudja, hol van a székhelyük…
- És azt sem, hogy hol és ki lesz a következő. - fejezte be Amanda a fiú gondolatát, majd kényelmetlen mellékízzel hozzá tette. - A követ pedig mihamarabb meg kell találnunk. Azt gondolom, hogy ha ez a kis kő meg ér annyit, hogy öljenek érte, akkor jobb, ha a mi kezünkbe kerül. De ez kizárólag hármunknak nem fog menni. Kell még valaki.
 - És mégis kire gondoltál? - A fiú kérdőn felvonta szemöldökét, és Amandára pillantott, aki a hirtelen ötletétől vezérelve, önkéntelenül le nézett az előtte heverő fényképekre, mígnem kicsit arrébb a kupac alján, egy 35 év körüli férfi arcára lett figyelmes.
 Amanda egy röpke percig morfondírozott, mialatt az akták lapjait fürkészte.
 - Már tudom is, ki lesz a negyedik…
 - Ugye nem!
 - De igen. - felelte. - Azt hiszem. Ebben az ügyben ő az, akire még számítani lehet. Évek óta nem beszéltünk…
 Amanda maga sem hitte el, hogy még hallani fog felőle, s hogy épp a sors hozta úgy, hogy pont tőle kérjen segítséget.
 A fényképek alatt mindenhol az ő neve díszelgett dőlt, gyöngy betűkkel: Dave Silvermann, Vatikáni démonvadász, Los Angeles.

   --------0000000------------00000000----------0000000----------

  Maga sem tudta, mennyi ideje aludt. A párna, mely meleg ölelésében csöppnyi kényelmét nyújtotta neki elnyomta az arcát. Kiszáradt nyelvét épp szájpadlásához dörzsölte álmában, hogy némileg enyhítsen komfort érzetén, mikor hortyogását iszonyú berregés verte föl.
 Megszólalt a csengő, majd türelmetlen kopogás követte, mielőtt ismét megnyomták. Hosszan, zavaróan.  Felkapaszkodott a kanapé háttámláján, s csak ültében eszmélt rá, hogy bőrére hűlt a párnahuzat, mely kifolyt nyálát felfogta, míg ki volt ütve, ámbár szemhéjai még merőben összevoltak nőve a kimerültségtől.
Az újabb csengetésre már csak legyintve puffant vissza fekvő helyzetbe, hogy megfordítva a puha ágyneműt, immár szárazon magához ölelje azt. „ Hogy ez sem tud jobb elfoglaltságot, mint engem basztatni…”,  morogta magában, mialatt elhelyezkedett. - Nem vagyok itthon!
 Újabb csengetés zavarta meg a  szendergését.
 - Takarodj már el innen, a kurvaéletbe! Vagy megakarsz halni? Megoldhatjuk!
 Ezúttal elvesztette hidegvérét, de belső sérülései lefegyverezték, s hangja elcsuklott a fájdalomtól. Cseppet sem volt kedves hangvétele az érkezővel szemben. Kelletlenül felnyögött, s az oldalára fordult, hogy végig tapogassa a kanapé környékét.
 Megtalálta amit keresett - ámbár azt is elhordta mindennek-, midőn végre a kezébe akadt, s motoszkáló ujjai alatt gyökeret vert a rendetlenség. Ami az útjukat állta, egymás után lökték le az asztalról. Egy öngyújtó, egy cigarettás doboz, de még egy félig megrágott pizza szelet is, melynek mára a lelke is kiszáradt, áldozatául esett a férfi ügyetlenkedésének, mert lapjával zuhant a szőnyegre, a rajta lévő paradicsomszósz pedig méltatlan végzetének lett tanúbizonysága. Összekente a padlót, ahova esett. De meg van a zsákmány, és ez a lényeg. Félszemmel kitapogatta a gombokat, habár a csipától semmit sem látott, a kézfejét pedig elfeküdte. Zsibbadt, így ügyetlen is volt, de végül sikeres véletlenséggel megnyomta azt, ami az ajtón álló képét mutatja meg a tévére kapcsolt kis kamerán.
 „Hűű, a nem jóját! Kit látnak szemeim?” - Kinyitotta másik szemét is, s megdörzsölte őket, hogy  homály lemenjen róluk. A nyaka még nem nagyon akart engedelmeskedni, de törekedett oda fordulni, hogy teljes képet kapjon a látványról, melyért megéri megerőltetnie magát.
  Ajtaja előtt egy szemrevaló, nő állt. Alakja karcsú, de alacsony. Dave megsaccolta, hogy kb. 170 cm magas lehet. A nő másfél fejjel kisebb volt nála, szőke haja pedig szoros kontyba igazítva ült a feje búbján. Arcvonásait nehéz volt kivenni. Dave azért fohászkodott, hogy egyetlen röpke momentumra bárcsak felnézne, hogy láthassa őt. Ruházata jól szabott szürke kosztüm, mely ízlésesen kihangsúlyozta viselője alkatát, a lábán lévő tűzpiros magassarkú viszont merően elütött öltözetétől.
 „ Ez csak, Mrs. Heller lehet.” - állapította meg, majd gyorsan kiküzdött egy girbe - gurba szálat a szőnyegen heverő cigarettás dobozból. Jóízűen megszívta, miután a vége parazsat kapott és kemény küzdelmek árán megpróbált kikászálódni az éjszaka folyamán rácsavarodott pokróc fogságából, hogy az ajtóhoz siessen. El - elbotlott az asztal lábában, majd kishíjján a lerúgott bakancsában is sikerült elesnie, ám még időben visszanyerte egyensúlyát, hogy ne vágódjon neki a bejárati ajtónak. Az addig megtett utat azonban sántikálva végig káromkodta. 

Nem nyitotta ki azonnal, hanem ki lesett a kémlelőn, miközben sajgó kislábujja is ápolásra kényszerült. Sebtében összdörzsölte két tenyere között, hogy a lüktetés alább hagyjon, mindannak ellenére, hogy bordái nem voltak 100 % - osak. 

Amanda hosszúkás arca egyszeriben gömböjded lett, az apró lencse torzítása miatt.
 - Mit akar? - morogta Dave mogorván, s hangjába vitt némi közönyt, hogy beszéltesse a lányt. Izgatott lett, hogy egy régi ismerőst láthat viszont, s ráadásul csinos is lett azóta, mióta nem látta.
 A nő összerezzent a váratlan kérdésre. Dave ebből arra következtetett, hogy valószínűleg vagy nem jutott el az ajtóig addigi modortalansága, amikor kikiabált vendégének vagy nem számított arra a lehetőségre, hogy direkt ráijesztenek majd közvetlen közelről.

A férfi titkon felkuncogott az orra alatt, amikor látta lány vicces reakcióját, ám azonmód lefagyott róla a mosoly szürke, hűvös tekintete láttán, mikor kisvártatva kiszúrta a rejtett kamerát. Bár nem láthatta őt, az az érzése támadt, hogy egyenesen a szemébe fúródik, akár a kés. Hangja sötét selyem, mikor megszólalt. Hajszálnyi feszültség érződött ki belőle. Nem tetszik neki a tréfa.
 - Dave? Dave Silvermann?
 - Ki kérdezi?
 - Beszélni akarok magával! - felelte egyenesen a nő, majd szárazon hozzá tette. - Elég kényes ügy. Kérem, nyissa ki! Amanda Heller vagyok!
 - Tudom jól, ki maga. 
 - Mégis honnan?
Dave huncutul kuncogott az orra alatt.
 - Az imént mondta el. Másrészt, elárulná nekem, mégis ki másnak lenne ilyen ellenállhatatlan illata?
 - Illata? - Amanda meglepetten hátrált egy lépést, s sebtében megszagolta kosztümje ujját.
  - Miről lenne szó?
 Amanda egy pillanatra elpirult, aztán a férfi kérdésére képtelenségében megszívta magát.
 - Ugye nem várja el tőlem, hogy innen kintről csevegjek magával? Az a legkevesebb, hogy beenged!
 - Jól van! Jól van! - felelte Dave. Képtelen volt nem mosolyogni azon, mennyire nem változott a lány az évek elteltével. - Nem kell a jelenet! Várjon egy kicsit, amíg kissé... összekaparom magam… - mondta, miközben akaratlanul beleásított a mondatába, majd hosszú, fáradt nyújtózást követően felkapcsolt egy kis éjjeli lámpát. Kikapcsolta a biztonsági rendszert, és visszabotorkált a kanapéig. Felhúzta a redőnyöket… de bár ne tette volna.
 A verőfényes napsütés az elmúlt idő szürkeségéhez képest izzó tőrként szúrta a retináját. „ Hogy baszd meg! Mióta lehettem kiütve?”
 Bement a fürdőbe, kinyitotta a mosdó csapot és a hajába túrt, hogy a tükörbe nézve felmérhesse magát. 
 Nem hazudott.
 - Szarul nézel ki! - mondta a tükörképének, majd egy törölközőt bevizezve, neki állt ledörzsölni magáról a mocskot. Bűzlött a kiontott vértől és a zsigerektől, amik az ingébe és a hajába száradtak. Előbbivel meg sem kísérelte a gondolatot, hogy megpróbálja kitisztítani. Ment a kukába. Aztán látta, hogy a mosdás maga nem lesz elegendő.
 Levetkőzött és a zuhany alá állt.
 A kicsivel melegebb víz - mint amihez általában hozzászokott - kitisztította sebeit, ugyanakkor csípte is őket, ahogy a szappan is mikor hozzájuk ért, hogy habzásával elkezdje kifertőtleníteni azokat.
 A testét ért ütések mostanra belilultak. Bordái közt bevérzett a hús, és még mindig fájt. Tudta, hogy ha nem tesz valamit, a csont át szúrhatja a tüdejét, így megkeményítette elméjét, hogy kinyújtsa a fájdalom küszöbét. Lehunyva szemeit, kitapogatta a törött csontokat. Kettő volt. Tisztában vokt azzal, hogy nagyvalószínűséggel kurvára fájni fog, ennek ellenére készen állt megtenni. 

Kiszorított a testéből minden levegőt, amit lehetett, majd törekedett egyetlen pontra koncentrálni, hogy végbe vihesse, amit elgondolt. Erre a célra a víz zubogó hangja és a csempe egyik fugájába befészkelt repedés épp megfelelt - bármennyire is bárgyú ötlet volt, miközben fogai közé vette a törölközőt és erősen ráharapott, szemhéját összeszorította. Az oldalán kitapintott helyen - miután felkészült a következményekre - nagyot rántott, ő pedig szabad kezét ökölbe fogva a kíntól, beleüvöltötte gyötrődését az textil vastag anyagába. Áramként hasított végtagjaiba, kitöltve sejtjeit és tudatát egyaránt, elködösítve látását, lábait megfosztva erejüktől.
 Ziláltan roskadt le a kabinban, várva, hogy enyhüljön a tortúra érzése, s a tekintete előtt cikázó számtalan szikra. Kibaszottul fájt, de ez csak jót jelentett. Fájt, mert még él és ez az egész nem álom.
 Az ájulás kerülgette, miután magához tért a pokoli kábulatból, de nem engedhette meg magának, hogy gyenge legyen. Összeszedve maradék erejét, kimért mozdulatokkal megkapaszkodott a zuhany függönyben, s lassan felhúzta magát álló helyzetbe.
 A zuhany vize meleg, fémes szagú rozsdás léként folyt le a fehér zománcon, tincseiből csak nagysokára oldotta ki a darabos vérmocskot, de aztán eszébe jutott, hogy nem akarja túl sokáig megváratni sem a vendégét, így amennyire lehetett, a bele- bele nyilalló fájdalmak ellenére lesamponozta a haját, és leöblítette magáról a szappanhab maradékát is. Dereka és nyaka köré törölközőt tekert és kilépve a fürdőből a bejárati ajtóhoz lépett.
 Kinyitotta.
  - Bocsásson meg, hogy megvárattam. Fáradjon beljebb. - Dave nem zavartatta magát, hogy konkrétan szinte meztelenül nyitott ajtót, hiszen senki sem kérte számon még azért, mert így tett. Nem úgy a lány, aki meglátva a férfi csupasz hegektől tarka mellkasát, belepirult, s azonnal elfordította a tekintetét. 

Nem kellett volna, hogy zavarja, de valamiért Aeros-t látni más érzés volt, mint egy majdnem vadidegen férfit.
 Dave szemében Amanda, élőben még jobban nézett ki, mint azt gondolta. Ajkának keskeny, feszes vonala arról árulkodott, hogy bosszantja valami.
Várakozón felvonta a szemöldökét, majd jobb könyökével az ajtó félfának támaszkodott, és a hajába túrt. Még mindig émelygett, de arra gondolt, mennyivel kellemesebb lenne ugyanezt a szájat mosolyogni látni. Ha egy nő morcos vagy feszült, attól mindig ideges lesz, mégis egyre inkább elbűvölőnek találta félénk arcát vagy azt, ahogy zavarában az ajkába harap, mialatt ujjai igazgatni kezdték a blúz gallérját.
 Amanda - csakhogy megtörje a kettejük közötti kínos csendet - úgy döntött, hogy a férfi mellett végül belép a lakásba. 

Látva, mennyire igyekszik tálvolságtartóan elsurranni mellette, Dave akarva akaratlanul felkacagott mögötte.

 A lány nem vesztegette az időt azzal, hogy körül nézzen, de a szagtól, ami odabent fogadta, felfordult a gyomra.  " Akár egy boncteremben...", jegyezte meg némán, majd egyenesen az ablakhoz lépett, kinézett rajta, mint aki ellenőrizni akarná, nem kémkednek e utána, majd hátat fordított a fénynek, így a férfi csak egy sötét, homokóraszerű sziluettet látott belőle, mikor becsukta az ajtót és csatlakozott hozzá.
 - Nos… foglaljon helyet, Mrs. Heller. - mondta, mialatt gyorsan összekapott pár holmit, hogy megtisztítsa vendégének a helyet. 

A lány végig kísérte ténykedését, azonban amint meglátta a véres nyomokat, a rendetlenséget, mely a padlón hevert, megértette, miért olyan a szag, amikyen, s úgy határozott, inkább állva marad, titokban pedig azért fohászkodott, le ne csússzon az a falatnyi anyag, mely a férfi ágyékát takarta. 

 - Bocs a kupiért! Ritkán vagyok itthon és nem igen vannak vendégeim! - mentegetőzött, mielőtt egy nagy adag ruhát hanyagul ledobott a szoba egyik sarkába. 

 - Hagyjuk ezt Dave!
 A férfi megrökönyödött, mikor meghallotta azt a félre érthetetlen kattanást, ami felőle érkezett. Midőn ismét Amandára emelte pillantását, kényszeresen nagyot nyelt, mert a nő jobbjában egy aprócska fegyver szürke csövével nézett farkasszemet. Hosszúkás vonalai lassan kiélesedtek előtte, azonban  látszólag nyugodt maradt. "Fasza!" 
 - Ez most mire jó?
 - Csak elővigyázatosság! - válaszolta Amanda ridegen. - Úgy hallottam, hogy nem igen ért más nyelven.
 Dave megvakargatta a szemöldökét.
 - Kitől hallotta ezt a badarságot? Én is ember vagyok!
 - Abból ítélve ahogyan él ebben a - lakásnak nevezi? - erősen kétlem…
 - Azért jött el ilyen messzire az otthonától, hogy ezt közölje velem? Mert akkor nem kellett volna fáradnia. „ Colt Americas L36-os, hivatalosan könnyű fegyver. Alig nagyobb egy önvédelmi fegyvernél. Ötmiliméteres lőszer, nyolccentiméteres csőhossz.” Másodpercek alatt kielemezte a kis eszköz tulajdonságait, de azt még ő is észrevette, hogy nem egyszerű fegyverrel áll szemben. Hiszen egy hagyományos L36- os nem rendelkezik célzófénnyel. Ennek azonban a cső aljára szerelt kis lézer sugár nyalábja, egyenesen Dave homlokán pihent, aki eztán lassan felemelte a kezét, s a lehető leglágyabb hangon igyekezett beszélni. - Ooké... Szóval… komolyan le akar lőni? Attól tartok, akkor ez nem lesz hosszú beszélgetés. De csak ezért - biccentet ártatlanul a csőre, majd újfent a lányra -  fölösleges volt megtisztálkodnom. Vagy megsértettem valamivel?
 - Tessék?
 - Tudja, mivel zsúfoltak a napjaim - kezdett magyarázkodni kicsit zavartan -, nem emlékszem, hogy randiznunk kellett volna. Vagy túl rámenős voltam?
 - Hogyan? - kérdezte a lány értetlenül. 
 - Tudja, nem tudom, mit csinálok, amikor iszok egy keveset... na jó sokat... így meglehet, hogy…
 - Erről szó sincs. - vágta rá Amanda.
 - Vagy pofátlan voltam? A sors akarja így?
 - Micsodát?
 - Hogy egy gyönyörű nő által kell méltatlan halált halnom, ruha nélkül megalázottan? Ám legyen! Vállalom! - mondta drámai határozottsággal Dave, és kihúzta magát, mutatván, felkészült a végre, ha így kell lennie.
 - Ne beszéljen hülyeségeket!
 - Akkor nem tudom hova tenni! - mondta fedhetetlen ábrázattal a férfi. - Mert őszintén szólva nem is emlékszem, hogy találkoztunk volna a közelmúltban. 
 - Ezt azért nem mondanám 464- es. Ráadásul nem épp maga mondta, hogy tudja ki vagyok?
 - Ezt mondtam volna?
 - Igen!
 - Bizonyára nagy bűnt követhettem el, ha ily fiatalon kell kipurcannom!
 Amanda hezitált, de végül a józan ész győzedelmeskedett, s leengedte a pisztolyt, mire a férfi megkönnyebbülten felsóhajtott.

 Nem volt ideje felüdülni, mert azonnal dorgáló hangon elkezdte kioktatni a lány.
 - Kezdjük ott, hogy az akadémián sem remekeltél túl jól. „Még mindig nem ismerős, te idióta?” Először is… elkövetted az első hibát! Fegyver nélkül nyitottál ajtót! Sérülten! Mégis, mi a francot csináltál magaddal? 

 - Dolgoztam. És nem voltam fegyvertelen. - felelte durcásan, majd az íjpuskára bökött bizonyítékul. 
 - Megakarod ölni magad? - aggodalmaskodott a lány. 

 - Ami azt illeti, élnem sem szabadna! - jegyezte meg Dave sötéten az orra alatt. 

 - Másodszor Bárki kiadhatja magát hivatalos személynek. Ma már - mint tudod -, a technika elég fejlett ahhoz, hogy képes hamis jelvények előállítására. Csak egy amatőr esne abba a csapdába, hogy csak azért, mert egy csinos nő elforgatja a fejét, önként bele sétál. 

 - Na és harmadszor? -  Dave nagyot fújtatott a lány kibírhatatlan okoskodását illetően. Ártatlan arckifejezése egy csapásra eltűnt róla, s aurája egy fajta fagyos kisugárzássá dermedt, míg tekintete Amandára meredező jégcsappá keményedett. - Ha elszúrsz valamit, hívd meg a kollégádat egy erős, minőségi feketére? Rátérhetnénk a lényegre? Nem érek rá egésznap! Így is kész vagyok! Kishiján halálra melóztam magam, most meg megjelensz azzal az arrogáns modoroddal és azt hiszed felettem állsz! Kinek hiszed te magadat?! Nem vagy a főnököm! Nem vagyok felkészüketlen! Felkészültebb vagyok bárkinél! Mellesleg, csakhogy tudd... - vágta oda bosszúsan -, a gyakorlaton majdnem meghaltam értetek! Azt hiszed, ha nem lépek közbe, túlélted volna a Krytonnal való találkozást, amit a szentfazekak a nyakatokra sóztak? Sehol nem lennél, se a többiek, ha nem teszem kockára a bőrömet! Szóval több tiszteletet, ha lehet!! 

Amanda megrendülten torpant meg a férfi váratlan, egyre fokozódó felindultsága előtt. 

Hát persze... Elfelejtette, mennyire figyelmen kívül hagyta, hogy jelen helyzetben neki a legnehezebb most. Tudja jól, milyen érzés bevetésről hazatérni. Az ember lélekben minden alkalommal meghal kicsit. Cseppet sem arra van szüksége, hogy valaki azok után még a földbe döngölje a szavaival. Mikor erre rádöbbent, szánalmat érzett és megbánást, amiért megrótta Dave - t. 
 - Persze. Bocsánat. Én csak...

 Dave csak durván legyintett egyet. Tartózkodón magaelé emelte kezeit, ezzel távolságtartásra késztetve a lányt, majd némi tétovázás után levágódott a kanapéra. 

 - Csak hagyj békén egy percig!

Az az egy perc feszült némasággal telt el. Amanda egyszeriben megbánta azt is, hogy olyan vehemensen lerohanta Dave- t, aki csak most látta rajta, mennyire kínosan érezte magát az előbbi miatt, ezért remélve hogy visszanyeri nyugalmát, mélysóhajt követően eljátszotta a jófej srácot, és úgy tett, mintha ez az egész meg sem történt volna. 

 - Szóval... milyen kávé lesz? 

Amanda szeppenten bámult le a férfira, azonban most jóval óvatosabban, visszafogottan válaszolt. 

 - Cappuccinot iszom. Tejszínhabbal és... fahéj szórással.

Elképedve nyugtázta, mennyire gyorsan változik Dave hangulata egyik pillanatról a másikra. A férfi kisvártatva újfent azzal a kis fiús mosollyal vigyorgott fel rá, mint előtte. 

 - Mmm... Milyen válogatós!
 - Hogy én? Nem. Csak kifinomult ízléssel rendelkezem! Ha már meg hív, én mondom meg, mire. Nem igaz? " Ez elképesztő! Lehetséges lenne? Ennyire ingatag lenne az idegrenszere? Van egy olyan érzésem, hogy ez a fickó még tartogat meglepetéseket!" 
 - Ez esetben meghívhatom? Ott majd....

 - Persze. Mehetünk. - felelte Amanda, s végre valahára, most először - mióta belépett Dave küszöbén -, nem túl meggyőzően, de végre mosoly ült az arcára, ami szinte azonnal le is lohadt, s a zavarba ejtő kép láttán kishíján felsikkantot. Teljesen megfeledkezett Dave konkrét meztelenségéről. - Egek! Remélem nem így akarsz mutatkozni az utcán! 

Dave meglepett kisfiús vigyor kíséretében végig nézett magán, majd cinkosan felpillantott, amitől Amanda arcát ismét kiütötte a pír. 

 - Miért? Szerintem jól nézek ki.

 - Ne barmoskodj! Tök hideg van odakint! Lefagy a micsodád! 

A fiú harsányan felkacagott. 

 - Annyi baj legyen! - mondta, miközben a legnagyobb természetességgel vette le magáról a törölközőt, tiszta ruha után kutatva. - Na, rendben! Keressünk valami göncöt. 

A lány zavarában persze azt sem tudta hirtelen, merre fordítsa el a pillantását. Úgy érezte, arcbőre alatt menten lángra kap a vére. "Istenem!" 

 - Mellesleg... hogyan találtál meg? 

 - Most komolyan kérdezed? Minden akta a te neveddel van tele! 

Dave a válasz hallatán elnézte egy darabig a félig felvett világos kék farmer és egy fekete ing között, majd komor sóhajjal nyugtázta a dolgot, s egy mozdulattal kisimította kék tekintetéből aranybarna tincseit. 

 - Aha... Hiába.... A hírnév már csak ilyen. 

 - Inkább hírhedt vagy, mint híres. - szúrt oda Amanda, habár a hangsúly alatt inkább volt elismerő megjegyzés a részéről, semmint megrovó vagy bántó. 

Bátorságát összeszedve, kis időre rá, ismét felé fordult. 

- Nem is rossz... egy skizofrém remetétől. -negyezte meg rosszmájú tréfa gyanánt a lány, s halkan felkuncogott. 

Dave csípőre vágott kézzel fürkészte Amandát. 

 - Ez fájt... De nagyvalószínűséggel igaza is lehet. - válaszolta, miközben kivett a ruhásszekrényből egy színes motoros dzsekit, majd befújta magát, és zsebébe tömte a cigis dobozt. - Részemről indulhatunk, kedves! 

.

.

.... to be countined...