Az Utolsók Háborúja- I. Fejezet

I. Fejezet

  Nem volt nagy város. Még egy áltagos napon is, ha az ember elindul otthonról felfedezni, nagyjából három óra alatt eljuthat egyik végéből a másikba. Egy olyan város, ahol reggelente nehézkesen indul a munkába indulók napja, s mire észbe kapnak a félig megivott, kihűlt kávé és a vajas kifli megmaradt vége között, a legtöbben már késésben vannak vagy a volán mögé ülve jönnek rá, hogy otthon maradta a telefon, rosszabbik esetben a lakáskulcs. A késő délutáni órákban legnagyobb a nyüzsgés, ablakból való szitkozódásai és folytonos bedudálásai által; különösen télen, amikor mindenki- de legalábbis a lakosság fele- az utolsó napokra hagyja a karácsonyi ajándékok begyűjtését. A várost összekötő hidak és gesztenyefák árnyékában végig húzódó rakpart útjai türelmetlen autósok fényszóróival telnek meg, kék buszok gyöngyöznek már pirkadat előtt, egy- egy szírénázó mentő kíséretében, szabad előrehaladást követelve magának, miközben sárga oldalú villamosok csikorognak lomha kígyóként a síneken.

Nincs mindenhol így. Sokaknak otthona sincs, nemhogy ünnepe. Nap mint nap politikusok vitatkoznak a lakosságának sorsáról, szívében szitokszó gyanánt hosszú dudaszó harsan a csendesnek ható utcák forgatagán. mélyre nyúló marka tesz érte… Azt mondja, az ünnep az ember lelkében él.

Neki nem volt ünnep a lelkében.

Tél volt. Azoknak a makacs, fagyos teleknek az egyike, amelyek csak nehezen akarnak odébb állni. Hajnalhasadtával az egyébként büszke fénykorong- most magába forduló vérgolyón ként kúszott fel a háztetők fölé. Lagymatagon hintette beteges fényét a kőtömbök ablakaira, hogy aztán kérész életű diadalmát saját halottitoraként ünnepelve ismét vérébe fúlva bukjon el a rakparton magasodó szikla ormok, tar koronájú fái mögött, mielőtt a szmogos pára ráülepedett a levegőre.

Nem szerette a zajt. A várost kettészelő Danubius folyó lusta zöld vízét és azt a kis szigetet, ami olyan volt számára, mint a paradicsom egy darabkája lenne zűrzavaros életében, mindig megcsodálta, ha arra tévedt. Egyedül itt volt olyan környezet, ami távolabb esett a város kellemetlen zajától és bűzétől. Az aprócska földrész úgy emelkedett ki a lenyugvó nap alatt táncoló aranyhátú, fekete hullámokból, akár egy irdatlan méretű hal tarajos hátúszója.

A híd, melyről lenézett, sárga útként vezette előre, ami a közepénél furcsán elkanyarodott, mintha valaki egy láthatatlan kötéllel kihúzta volna oldalirányba, mint egy cérnát. De nem is ez volt a furcsa.

Valahányszor erre járt, különös érzés fogta el, s még különösebbnek hatott a felismerés, hogy most először a nevén szólítják.

 - Esther…

Hirtelen megpördült saját tengelye körül. Maga mögül hallotta a suttogást, mintha valaki közvetlen közelről a nyakába lehelné a szavakat. Senki. Pedig érezte, tisztán érthetően valaki a nevét mondta. Ahhoz tudta volna hasonlítani, mint amikor a szél átfúj a rácsok között vagy a vízre szomjazó nádas kínjában sziszegőn felsikolt egy idegen, ismeretlen nyelven, amit úgy tartottak, a Természet éneke, s amit csak a rég múlt idők druidái és sámánjai értettek.

Hallott ugyan egy pletykát egy öregemberről, aki a szigeten élt, de nappal sosem látták. Mindig csak a est leszálltakor jelent meg az emberek között, akár egy szellem…. Talán az is volt. Mesemondó. Csak így ismerték. Régi, múltbéli legendákról regélt a körégyülteknek, amikről még utána is, sokáig csak egymás között mertek beszélni az izgalomtól, mert hitték, tényleg létezik a borzalom, mely elhagyja ajkait. Senki sem tudta, honnan jött- vagyis… azok, akik az Esemény után születtek, nem tudták; s aki tudta is, az már eggyé vált az idő porával. Amióta az emberek közt élt, csak néhányan ismerték, de ők is csak annyit tudtak róla, amit másoktól hallottak.

Kisvártatva szokatlannak éppen nem, de annál nagyobb feltűnést keltő dolgot nem igen látott addig a pillanatig. Gyermekként, meleg szövetkabátjába burkolódzva arra lett figyelmes, hogy egyre többen érkeznek, kis csoportokba rendeződve az emberek. Egyiknél- másiknál kosár, tele finomságokkal. Az ember azt gondolhatta, hogy egy hatalmas piknik készülődik, de ő tudta. Egészen biztos volt benne, hogy Neki viszik… vagy legalábbis megosztják majd társaikkal.

Vajon ők is hallják? - Morfondírozott egy pillanatig, de azt nem szerette volna, ha lemarad valamiről, így a válasz értékét vesztette, s utánuk sietett, hogy elvegyülve közöttük, sodródhasson a sziget belsejébe.

A falatnyi éden mélyén egy hajdani kolostor romjainál gyülekeztek. Ő már ott állt, ahol egy díszes vaskerítés alacsony rácsi közt, ősöregnek ható síremlék dülekedett a girbe ( gurba téglákákkal körberakott kis virágos kertből, míg szimbolikus fejfa gyanánt egy csavart törzsű fa vert gyökeret a hantok fölött.

Az egyébként tavasszal és nyáron dúslombozatú életerős cserje ágai, most kopár, halott gallyak gyanánt meredeztek a vöröslő égbolt felé, akár valami sötét szörnyeteg, ami kimeresztett karmokkal igyekszik elérni a feljövő fehér holdat.

Végigmérte népes közönségét. Habár szemei tükre már nem ontották a látók ragyogását, többet látott, mint azt bárki hitte volna. Ma is sokan köré gyűltek újabb történetet hallani, ami talán meg történt. Mihelyst közéjük lépett, az utolsó érkezők is felkapták rá pillantásukat, hogy segédkezet nyújtsanak neki. Az idő elemésztette egykori erejét, bizonytalanná tette fürgeségét.

Aztán csak hallgatózott.

A körülötte levők neszeire figyelt, miközben őt magát a rögtönzött tűz mellé kísérték. Hosszasan körbe nézett, majd miután megbizonyosodott, hogy mindenki elcsendesedett, letelepedett egy a számára már előkészített vastag párnára. Cinkos mosoly suhant át a rávetülő lángoktól elsötétedett agg vonásokon, melyek egy pillanatra közös erővel, életre keltették ráncokkal barázdált arcát. Ismét sokan eljöttek. Érzem, hogy ő is köztük van. De vannak még páran, akik hasonló kisugárzásúak. Nem lesz könnyű a választás...

 - Egykor az Ő népe uralkodott Mindenek fellett. Szárnyai elsötétítik a Napot, ha az idő elérkezett. A Mélység megütközik majd a Fénnyel, s győzelmet arat, leszámol az Ég Népével. Ami hajdan egész volt, egész lesz újra, Nagy hatalom száll a pokoli úrra. Tengerek, Hegyek a Nagyok hangján szólnak, Parancsukra vérszínűvé válik, s megszelídül a Nap.

Hangja orkánként söpört végig a forgatagon. Az addig lengedező téli szél fel erősödve a nehezen, testektől átlangyosodott ruhák alá fúrta magát, hideg levegővel és porhóval felborzolva a könnyű kabátkától kezdve a nehéz szövetig egyaránt. A döbbenet halk sikolya csapott fel az asszonyokból, míg a férfiak mérgelődések közepette igyekeztek sapkájukat, kalapjukat a fejükön tartani, nyakukon összébb húzott zekével. Szavait ezután suttogóra fogta, s karjait kitárva hátborzongató árnyékokat festett a lángoktól narancsossá vált szürke falakra.

 - De nem egyedül jön! - súgta alig hallhatóan. - Szolgák hada kíséri majd. Sosem látott, elfajzott lények… Egytől egyig sötétszándékú, vérszomjas szörnyetegek! Homok száll a nyomukban. Akkor kelnek útra, amikor a Kék Hold uralkodik az égen. Éjjel, mikor senki sem sejti, honnan érkeznek, sem azt, merre tartanak. Az árnyak között bujkálnak, s a csillagok alatt settenkednek. Elkorcsosult fenevadak, akik a gyengék, az elkeseredettek lelkén élősködnek.  Manapság csekély a lehetősége felbukkanásuknak, mert nem tudnak testet ölteni. Sorsuk a mérhetetlen sötétség. Egyiknek- másiknak maga a végítélet. A téboly és az irtózat kiteljesedése. Csak annyi erejük van, hogy gonoszságokra vegyék rá az emberi lelkeket. Ha csak azt elérik- emelte fel göcsörtös ujját-, hogy a tisztalelkűekben oly mértékű fájdalmakat okoznak, ami évek múlva is vérezni képes, már elégedettek. Ugyanakkor vannak, akik megpróbálnak felülkerekedni saját korlátjaikon, s nem elégülnek ki annyival, ha csak befolyásolják, csak ha addig szorongatják, amíg végül össze roppan, s az ember testén is megjelennek a belső terror nyomai, amíg nem bírja tovább, s elkeseredésében önszántából vet véget a szenvedésinek. A démon pedig így bekebelezheti az így már emészthetővé vált energiát. Számukra ez a Lét és a gyönyör forrása. A fájdalom és a félelem. Mivel rövid az est, drága hallgatóságom, nem pazarolnék az időtökből többet, mint amennyi feltétlenül szükséges! - És akkor végre belekezdett a legmeglepőbb formában, amire egyáltalán számítani lehetett. - A kezdet kezdetén megteremtetett a Föld. A Tökéletes alkotás. Óramű pontossággal. Angyalok lakták. Tiszták, ártatlanok. Naiv szolgák, s mindemellett  nagyszerű harcosok voltak. De aztán Teremtőjük, miután nem látta bennük boldogságát tovább, új lényeket hozott létre. Az angyalok büszkeségükből adódóan, nem voltak hajlandóak egyenrangú fajként kezelni őket primitív viselkedésük és sérülékeny testük miatt, nem említve életük hosszát, mely csupán egy pillanat volt az ő végtelennek tűnő létükhöz képest, s mely időtlenül pergett kiszabott medrében céltalanul. A Teremtő azonban rafinált kedvében volt. Minden angyalának meghagyta, hogy ha tetszik neki, ha nem, egy kirendelt egyén mellett kell szolgálnia. Voltak, akik azonnal nemet mondtak. Ti úgy ismeritek a történetet, hogy Lucifer volt az, aki nem akarta az embereket szolgálni és Isten ezért megbűntette. Letaszította. Nos… Igen. Így is lehetne kezdeni. Mind ismeritek, aki a bűnre csábította Évát! - mutatott végig az embereken. - De vajon mit szólnátok, ha azt mondanám, nem Lucifer volt a Bűnös? Mi van akkor, ha Lucifer ugyanolyan feláldozható egyszerű lényt volt, mint ti? Hiszen ő csak megalkotta a bűn szelencéjét. Teremtőjük, mikor kivételével, angyalai körében betekintést nyert a Hatalom esszenciájába, s meglátta mire képes, megtiltotta, hogy az emberek kezébe kerüljön.  Egy kirekesztett angyal azonban ezt nehezen viselte, s titokban kileste őket. Samhein volt az. Ő amolyan prototípusnak született, tehát népe birodalmának legkiemelkedőbb alakja, s jogos örököse. Pedig nagy reményeket fűzött hozzá, amikor önszántából vállalta az Eredendő Káosz Pecsétjének őrzését. Azzal, hogy magára vette ezt a feladatot, hamar a Teremtő kedvence lett, s ezt nem is volt rest hangoztatni fivérei között sem. Hihetetlen büszkeség kezdett kialakulni benne. A Teremtő akkor bele sem gondolt, mekkora fájdalmat okoz neki majd a későbbiekben, amikor rájön, hogy hazudott neki. A szerkezetben lapuló erő birtoklásának lehetősége, azonmód lenyűgözte. A hatalomvágy pedig, amit születésétől fogva magában hordott, csakhamar elvette ítélőképességét. A Teremtőnek szemet szúrt, mekkora hatással van rá a látvány, ezért megbízta Lucifert, hogy mutassa meg az embereknek, de szigorúan meghagyta neki, hogy amit látnak, nem használhatják, nem formálhatják önző célok elérésére, ezek után pedig semmisítse meg örökre. Lucifer nem akarta, hogy tönkre tegyék, amit létrehozott. Büszke volt arra, hogy képessége elérte azt a szintet, amikor valamit sikerül létrehoznia. Ámbár tudta, hogy hibát követ el vele, mégis inkább meghagyta az ember boldog tudatlanságát, s gondosan elrejtette a szerkezetet az Éden egyik fájának az üregébe. Nem tudhatta, hogy végig követték, és kifigyelték. Rosszabbul nem is sülhetett volna el a dolog. Lucifer akarva akaratlanul elhelyezett egy pokolgépet, melynek kanócát szabadon hagyva, megnyitotta Samhein előtt az uralkodás kapuját. Annyi volt, mintha önszántából adta volna át a palota kulcsát. Nem volt olyan régen, mégis ha akkor azt tette volna, amit kértek tőle… minden másképp alakul. Nem emlékszem, meséltem e egyáltalán bárkinek földi életem során… – gyötrelmes homlokdörzsölések közepette kezdett kutatni a temérdek emlék sűrű kátrányossá tömörödött katyvaszában, mígnem elhallgatott. Hosszú másodpercek teltek el így, mire feladta, s folytatta történetét. – De… ha nem is meséltem eddig senkinek, bárhol, bármikor feltudom idézni akkori emlékeimet, mert oly gyilkos erővel égett belém az a nap. És kétlem, hogy az idő, ami még hátramaradt hosszú életemből engedné az édes feledés reményét áhítanom. Ha valami váratlan folytán ez megadatna számomra, rémálmaim mélyéről - gyanítom - újra és újra felszínre fúrná magát, mint a féreg, ami határozott öntudatlanságában ösztönösen rágja át magát az ép elme csatornáin, amíg a nyomában hátrahagyott mocsok megrohasztja, megmérgezi a tudatot, s a tébolyi enyészete magába nem szívja. Higgyétek el, bármilyen mágia képtelen lenne megszabadítani ezektől az emlékektől! Mindazonáltal… ha belegondolok, talán jobb is így. Így van rendjén, mert bárhogyan is volt, nem bántam meg a történteket, s ha ezidáig sikerült velük együtt élnem, immár nem viszem magammal az Ürességbe.

Büszkén, makacs elszántsággal húzta ki magát. Az addig erőtlen test hirtelen tekintélyt parancsolóan kiegyenesedett, az ember pedig - ha jobban szemügyre vette - már nem is egy esendő öregembert, hanem egy életerős harcos nép leszármazottjai egyikét vélte benne felfedezni, mintha káprázat lett volna úrrá rajta. A csoportok nagyrésze értetlenül állt, mikor az öreg minden tekintetben képtelen történetébe; ráadásul hitükből is csúfot akar űzni azzal, hogy kiforgatja. Azokon, akik így vélték, csalódott düh mutatkozott meg, s szó nélkül, megrovó tekintettel az arcukon tűntek el a többiek soraiban. Mások számára egy ideig elnézve, valóban azt a benyomást keltette, hogy volt egy dicső nép; erős nők és férfiak serege, mely valamikor régen legyőzhetetlen volt… vagyis… nos… Mostanra egybeolvadt a századokkal, lassan félédesbe merült, és már csak a könyvek lapjain olvashatnak róluk.

 - De… akkor hogyhogy nem látjuk őket?

 -  Azok látják őket, akikben meg van a képesség vagy ha a lény úgy dönt, hogy testet ölt előttük! - felelte a férfi tárgyilagosan. - Samhein -nel az idők kezdete óta voltak, akik szembe szálltak. - folyatta minden természetességgel, nem pazarolva több szót a leány konokságára. - Az új lények vagyis az emberek közül is voltak kiemelkedő egyének. Ők lettek azok a kiválasztottak, akiknek a Teremtő különleges sorsot szánt. Feltalálók, művészek, zenészek, akik birtokolhatták a Tudást, s fegyverként használhatták fel. Néhányuk - az angyalok közül a csalfábbak -, ellenben ezt a tudást kifordították, jelentését eltorzították. A Teremtő akkor tett először drasztikus lépéseket, amikor Samhein kijelentette a városuk főterén, hogy kezében a kulcs a hatalomhoz. De azt még ő sem tudta, sőt senki más sem, hogy ez az eszkösz valóban csak a lakat, s a kulcs Lucifernél van. Magán viselte, közszemlére téve, mégsem tűnt fel senkinek. A szűntelen harcokat megelégelve Jahve magához rendelte leghűségesebb, nagyhatalmú teremtményeit. Az emberek közül pedig kiemelte Ádámot és Évát. Éva először ódzkodott attól, hogy vállalja a feladatot, Ádám ellenben azonnal igent mondott még annak tudatában is, hogy az eljárás és a kiképzés fájdalommal és lemondással járt. Belőlük lettek a föld elsőgenerációs harcosai. Melléjük rendelte  alattvalóit, Michaelt, választott Hercegét, Raffaelt, a stratégia és gyógyító képessége által, Gabrielt, aki a tűz és a háború ésszerűen gondolkodó angyala, Sarielt, a körforgás angyalát, Urielt, aki a mágiákban értette a dolgát, mindamellett, hogy akárcsak testvérei, jól értett a fegyverekhez és azok hatásosabb megmunkálásához, és ott volt Lucifer, aki a bölcsességével segítette őket. Át adták nekik a tudást a harc lényegéről, a lelkek fontosságáról, az idő és tér befolyásolásáról, majd a fegyverforgatást, gyógyítást, önvédelmet. Hosszúéletűek révén annyi volt a feladatuk, hogy minél több arra érdemes embert vegyenek magukhoz tanítványként, s küzdjenek. Jutalmul pedig megalkotta nekik a Mennyek országát. Akadtak egészen kimagasló Kryger-ek. Kitüntetés gyanánt helyet kaptak az Ég Nemzetségében is. Szárnyakat kaptak. Angelológusoknak nevezték magukat. Általuk megalakult az első titkos társaság, ami felvette a szörnyek, démonok, boszorkányok, és bukott angyalok elleni harcot, s az egyetlen társaság, amit a Vatikán később nagyon nehezen, de jóváhagyott… sok egyéb más mellett, de mint ismeretlent, őket is sokáig üldözték a mágiájuk miatt. Sajnálatos, voltak akik viszont idő előtt elbuktak. Ezek némelyikét saját kétségei pusztították el. Másokat Samhein sötétsége ölelt magához. Őket Kryton néven emlegették, akik démonokká, boszorkánymesterekké korcsosultak. Rajtuk láthatóbbak voltak a jelek.

 - És mi a különbség köztük és az átlag emberek között? -  A kérdés meglehetősen butának hangzott, de legalább felkorbácsolta az rdeklődés zsarátnokát, így nem tett szemrehányást a férfinak, aki elő mert lépni a sorban. Csupán megmosolyogta, s kedvesen válaszolt.

 - Semmi. Nincs szarvuk, nincs patájuk, ha erre gondolsz, de voltak nagyon erős fegyvereik. Manapság, csak úgy mint régen, hétköznapi emberek voltak, akiknek a többsége azóta felhagyott az örökös csatározásokkal. Az erejük elhagyta őket, s már a gyengébb bestiákkal sem voltak képesek felvenni a harcot. Samhein követői időről- időre, újabb és újabb háborúkat indítottak a Mennyek országa ellen. Tudományukat az angyalok által ismert alkímiával vegyítették, hogy borzalmasabbnál borzalmasabb lényeket alkossanak. Kryptonoidokat. Céljuk a kulcs megszerzése volt és az Égiek, valamint a kryger -ek kiirtása.

 - Na ne röhögtessen! - A gyermeki felháborodás dacos megnyilvánulása élesen csattant fel a romok szűk ormai között, mikor hangot adva nemtetszésének felpattant a helyéről.

 - Nem értem, mi a baj kisasszony!

 - Méghogy szörnyek, meg harcos varázslók…

Az öreg világtalan tekintetében kaján higgadtság fénylett. Meglehet, hogy te lennél az? Egy ilyen kis kölyök? Alig látszik ki a fűből…

 - Mikor állítottam, hogy mindez valóság? Ez csak egy mese. Mindenki azt hisz, amit akar. Ha nem hiszed el, az a te dolgod, de ha csak azért zavarod meg a történetemet, mert neked nem tetszik, akkor menj haza! - felelte sértődötten. - Teljesen felesleges olyan füleknek koptatnom a számat, amik hitetlenek!

A gyermek makacsul állta a fénye vesztett pillantást. Nem engedte, hogy megfélemlítsék. Nem hiszel, de nagyon is félsz! Ez nem jó, de nem is meglepő.

 - Ha már itt tartunk, árulj el nekem valamit, gyermek! Miért jöttél ide?

 - Azért, amiért a többiek is! - A válasz elég sután hangzott. - Kíváncsiságból.

 - Értem. - nyugtázta kimérten, majd jellemtelenül, miközben a hozzá közelebb álló idős nő épp teát töltött neki, újabb kérdést intézett hozzá. – Ez minden mondani valód?

 - Igen. - füllentette. Nem akarta neki elmondani, hogy egy különös fuvola szó volt, ami odavezette. Azt meg végképp nem kívánta az orrára kötni, hogy képzetei vannak egy idegenről, aki a nevén szólongatja. Egyrészt szent meggyőződése volt arról, hogy a napszakhoz lehetett köze, s csak a fáradtság járatta vele a bolondot. Másrészt egyszerűen nem hitt benne.

  - Na és… mi van az álmaiddal? Vannak megmagyarázhatatlannak tűnő álmaid?

A meglepetés tagadhatatlanul ráfagyott a gyermek arcára, s bár nem látta, érezte magán, hogy végtagjai megdermednek, mint akibe váratlanul villám csapott.

 - Ezt meg honnan…

 - Mi van a bestiával, ami mindig ugyanabban az alakban jelenik meg és bekebelezi a lelkedet? Vagy azokkal a rémképekkel, amik háborúról szólnak? Gondolod, hogy ezek csupán hallucinációk? Ez ott van mindenkiben! A génjeitekben, s az igazság csak arra vár, hogy észre vegyetek!

 - Ebből elég! - fakadt ki magából, mikor már képtelen volt tovább tűrni a hallottakat, mire hangosan felkiáltott. - Másszon ki a fejemből!

Nem. Egyszerűen nem lehet! Képtelenségnek tartotta, hogy ez az öreg tudna róla vagy anélkül, hogy bármit is mondana, úgy olvas a gondolataiban, akár egy nyitott könyvben?

 - Engem nevezhetsz őrültnek vagy bolondnak, de aki nem képes a beteges képzelgéseivel megküzdeni, az már azelőtt elbukott, hogy kardot adnának a kezébe. Mégis mihez kezdenél, ha ezek után nem csak a fejedben lennének, hanem találkoznál is velük? Ha testet öltenének! Hmm? Ha nem tudsz nekik parancsolni, ha nem zabolázod meg őket, akkor véged!

Zavarában Esther érezte, hogy a füle hegyéig elvörösödik. Megalázottan huppant vissza a párnára, amin egy másik gyermekkel osztozott.

Szünetet tartott. Hallgatósága jócskán megfogyatkozott. Sokan annyira képtelennek tartották a történetet, hogy bolondnak tartották és haza mentek. Azok akik megmaradtak, álmosan pillogtak, és lassan előkerültek a termoszok, amiből meleg kávé aromája szállt fel a széllel. Esther, aki eddig félénken megbújt a felnőttek között, miután ráolvasták félelmeit, ismét

megpróbálkozott, hogy közbe szóljon. Nem tudta figyelmen kívül hagyni az öreg szavait. Nem hitt a mendemondákban, de ritkán lehetett hallani efféle történeteket. De az, hogy tudott az álmairól, az csak valami rossz tréfa lehet. Nem lehet! Képtelenség! Ráadásul ennyi ember előtt képes nyíltan beszélni erről. Ki ez? Gondterhelten megjáratta a elzsibbadt lábait, s zuttyant le az első sorok szélén újfent, de csupán annyira közel, hogy szabadon megfigyelhesse az öregember minden ráncának rezdülését, tűzfénytől aranyló őszhajtincseit, s időtlen homályba veszett tekintetét, s közben azon tanakodott, vajon igazat mond e. Mindenesetre jobb döntésnek tartotta, ha inkább csendben marad, semmint hogy kínosabb helyzetbe hozva magát, bolondnak nevezzék. Azonban hihetetlennek érezte, hogy akár ez az egész még igaz is lehet. Csupán abban volt biztos, hogy valamiért ő más volt, mint a többi gyerek, ámbár mindezidáig nem derült ki, miért. Ez a tény már csecsemőkorában beigazolódott… vagy csak rossz volt a csillagok állása. Mindig egyedül volt, nem kereste az emberek társaságát. Ha volt is rá alkalom, mérhetetlenül csalódott bennük, s olyan dolgokat látott, amiket nem kellett volna, mert amikor ránézett valakire, meglátta a valódi énjét. Mostoha anyja, aki elmondása szerint úgy talált rá egy erdő séta során, amit lehetett mindent megadott neki, ami tőle telhetett, s ezért a lány mérhetetlenül hálás volt. Mostoha apja ellenben nem volt ennyire lágyszívű. Pont hogy az ellenkezőjét lehetett elmondani róla. Nem volt hajlandó elfogadni gyermekeként. Az első alkalom, amikor látó képessége megmutatkozott, a férfi egyik bántalmazása során történt meg. Bármilyen apró csepű dologért keményen megrótta. Akadálynak tekintette. Egy tehernek, ami a legjobb esetben is csak arra volt jó, hogy szadizmusát kiélhesse rajta, így ha tehette, Esther inkább nem ment haza vagy csak nagyon későn, amikor a férfi már aludt vagy ami mégjobb, otthon sem volt. Anyja nehezen viselte az eseményeket, hiába igyekezett megóvni a kislányt, a férfi durvasága és kegyetlensége sokszor őt is utolérte, amikor megpróbált közbe avatkozni. Nem egyszer megesett, hogy mostoha bátyja hátát érte az ütés sorozat, amikor nevelő apja lesújtott. De az arca… Sosem látta sírni. Azóta már szinte természetesnek érezte a mindennapokat. A nő időközben meg betegedett, a bátyja pedig magára hagyta. Félelem, magány, kétség, bizalmatlanság. Ezek határozták meg az életét.

 - A magam módján - folytatta az öreg keserű, kényszeres vigyorral az arcán, miközben a hajába túrt - tisztában voltam vele, milyen sors vár rám, csakúgy mint a lehetséges következményekkel, de akkor és ott biztos voltam benne, hogyha valakinek, hát nekem sikerülni fog és megvédem a népemet a lázadók….. de… tévedtem. Túl büszke voltam! Hadnagy létemre elvakított a nagyravágyás, s kudarcot vallottam. Elárultam őket, s a halálba taszítottam mindenkit! Feltörtem a Káosz Pecsétjét, mert azt reméltem, hogy megzabolázva erejét kihasználhatom, és megmentem őket! Nem sikerült! Megbocsájthatatlan! - mondta fogcsikorgatva, s hangja megcsuklott, ahogy feltörő könnyeivel küzdött. - De… ha megsem próbálom… ha nem próbálom legyőzni a kétségeimet, önmagamat árulom el! Ezért… ezért mondom, hogy a bukás lehetősége mindenkiben ott van!

Nem látta az emberek döbbenettől sápadt ábrázatát, de szörnyülködő horkanásuk késként vágott a hallójáratába és érezte, ahogy minden szem rászegeződik. Az bezzeg senkimásnak nem tűnt fel, hogy keze tehetetlenül ökölbe szorul, miközben leszegett fejjel próbálta leplezni a tehetetlen dühöt, a gyászt, s a szégyenében önmagát mardosó férfi reménytelen bosszúért csillogó világtalan szemeiben gyűlő könnyeket, de Esther azonnal észrevette.

Tudtam, hogy valami nem stimmel! Látszik rajta, hogy nagyon őrlődik. Ez már az elején szembe tűnt. Szokták mondani, azok az emberek, akik életükben valami gonosz dolgot tettek, büntetésként is megkaphatják a hosszú életet. Lassú és beteges életet, ami mint lelkileg, mint fizikai szempontból tekintve tönkre tudja tenni az embert, de hogy ilyen természetellenesen hosszú legyen ez az élet, az már átok. Lehetséges lenne? Ugyan már! Esztelenség!

 - Most azt gondolhatjátok, hogy egy bolond vagyok. - Ha teheti elsüllyedt volna, de a talaj csak addig engedte magába roskadni, míg homloka a cipőit érintette. - Talán igaz is. Azóta viszont úgy gondolom, hogy az ehhez hasonlatos vakmerőségek vezethetnek igazán a nagy tettekhez, s aki sikerrel jár, hős is lehet társai szemében. De én… nos… nem lettem hős. - nyüszítette maga elé. - Sem akkor, de sajnos azóta sem. A kaland azonban, amiben részem volt… - az emlék oly élénken élhetett benne, hogy biztosra vette, többen is észrevették azt a képtelen félmosolyt, ami rövid időre nosztalgikus örömöt varázsolt az idős arcra -… pedig figyelmezettek előre. Az önfejűségemnek köszönhetően jutottam oda, ahol most vagyok. Ezt a kockázatot vállalnom kellett, különben most nem lennétek itt.

Mesélt szörnyetegekről, szárnyas bestiákról, akik az emberekért vagy szabadságukért harcoltak. Helyekről, amiket láthatatlan folyosók kötnek össze más világokkal, akárcsak az emberekével. Ősi háborúkról, furcsa szerkezetekről, s időről- időre termő csavaros eszű hősökről.

Ismét szünetet tartott. Megpihent és percekig szótlanul ült. Szesztől, és elfojtott sírástól kásás hanga fehér gőzselyemként lebegett a homloka és harmatos szakálla előtt. Tekintete ellenben most olyan mozdulatlanná dermedt, mint azoknak az indián sámánoknak, akik a szellemekkel beszélnek. A ki nem csorduló sós patak ringatózva ült meg a sokat szenvedett pillákon. Gubancos haján az árnyékok táncra keltek a lángokkal. Várt. Várt, mintha a tél fagyos útmutatását várná, így hát vártak ők is, felnőttek és gyerekek egyaránt. A levegő feszültséggel és türelmetlenséggel telt meg, mikor nyitja végre újfent szóra a száját. Azt viszont mindez eddig gondosan titokban tartotta, honnan jönnek ezek a történetek. Esther -t azonban lesokkolták a hallottak.

Egy ember, aki egyetlen kaland kedvéért ezreket veszejtett oda? Mennyi élet száradhat a lelkén? De akkor…

 - Az élet csak egy pillanat! De az Ő esetében az életet, amit élhetett volna, elvették tőle. Tisztasága, amivel teremtett bemocskolták, s a reményekkel, álmokkal teli rubinszívet, ami szeretetre született, kitépték, megtiporták. Vége. Eltűnt. De számított ez már, amikor megtörtént? Aligha. Az olthatatlan gyűlölet koronája pediglen, ami Annak a belsőjét mardosta, megmaradt ártatlanságát is feledésbe taszította.

A jeges szél ismét felborzolta a deres faleveleket, s durván  a ropogósan pattogó parázsba kapott, felszítva az időközben ellaposodott lángokat.

 - Most meg kiről beszél? - kérdezte értetlenül a lány, habár szavai süket fülekre találtak.

A férfi kerülte Esther gyermeki pillantását. Rettegés lett úrrá rajta a puszta emlékétől is.

 - Róla beszélek. A Káoszról! Egy igazi szörnyetegről, amit szabadjára engedtem! - Egy szörnyeteg? - A lány szemei elkerekedtek. - Ezt hogy érti?

 - Úgy, ahogy mondom, kicsilány! Az idő azelőtt mit sem jelentett számára. Csak kanyargott, örvénylett körülötte, akár a fellegek, amik között hajdanán szárnyalt. Ahány világban járt, annyiféleképpen félték a hírét. Hatalma korántsem volt korlátlan. Nem. Ezzel tisztában volt. Akadtak nála erősebbek, nem is kevesen. Azonban míg az érdeke nem kívánta úgy, nem volt velük dolga. Ha azonban harcba keveredett velük, nem rettent vissza. Egyetlen egyszer elég volt, hogy lássam, de akkor sem hittem el! A semmiből tűnt fel, mikor a Teremtő a legelkeseredettebb pillanatait élte meg. Egy Istent láttam akkor... Talán... Igen. Akkor vesztettem el… - mondta gyászosan, finoman megérintve szeme alatt a puha bőrt -, s akkor láttam utoljára. A Nagy Háború már a küszöbön állt. Kérte tőle, hogy harcoljon az Égiek oldalán, és vezesse őket győzelemre. Nem volt telhetetlen. Kijelentette, hogy senkivel sem közösködik. Nem áll egyik oldalon sem, holott ismerte mindkettőt. Addig a napig, igényeit teljesmértékben kielégítette, hogy a saját fajtáját mészárolta le halomszámra, pusztán élvezetből, a harc kedvéért. De addig egyetlen lépést sem tett. Ez egy szomorú és hosszadalmas történet. Ha egy angyal bukik el, nem olyan nagy veszteség… a hősök által újak születnek… de… ha egy isten teszi ezt… az egészen más. Ugyanis csakúgy, mint az angyalok közt, tiltott volt az emberek iránti bármilyen fizikai érintkezés. Kivéve, ha azt parancsra teszik. Nem eshettek szerelembe más fajokkal, de vele megtörtént. Neki senki sem parancsolhatott, hiszen isten volt. Egyetlen ember volt rá eddig akkora hatással, hogy a szolgálatába álljon! Méghozzá nem is akármilyen ember!

 - Egy Kryger?

Már nem is figyelte, hogy ki kérdez, csak némán bólintott válasz gyanánt.

 - Mindemellett Samhein sem tétlenkedett. Amikor meghallotta az Istenség hírét, az emberek közé rejtőzött. Elvegyült közöttük, a testükbe bújt, eljátszadozott velük, s a rabjaivá tette őket, mielőtt a lelküket felemésztette, hogy erősebbé válhasson. Az emberek utána már nem voltak ugyanolyanok.

 - Kryptonok. - vágta rá valaki.- Hát nem csak  Kryger -ekből lesz?

 - Nos nem egészen. - felelte az öreg fejt ingatva. - De tény, hogy hasznára váltak. Hybrid lényeket és agyatlan katonákat teremtett belőlük.

 - Élőhalottak?

 - Sajnos igen. Így már képes volt felvenni a harcot az Égiekkel. A Háború sorsfordító esemény volt az egész univerzum számára! Angyalok vére áztatta a Mennyek országát. Fivérek és nővérek halálhörgése vert visszhangot az Újvilágban. Harcosok ezrei hullottak alá a Földre, méltatlan halált elszenvedve Teremtőjükért az ellene fellázadókkal vívott csatában. Ő is harcba indult végül. Meghagyta a lánynak, hogy maradjon a völgyben, ahol először találkoztak. Az ember lány nem hagyta annyiban. Amikor már kedvese messze járt, mikor szárnyra kapott, Útra kelt ő is… Aztán megtörtént a katasztrófa. Az istenség által oly hőn szeretett nő halálhíre teljesen megvadította. A gyász elvette az eszét. Üvöltését elnyelte a végtelen sötétség, akárcsak a vele járó Fényt. Esztelen haragjában felakart égetni mindent! Vagyis… meg is tette. Förtelmes energiák szabadultak fel. Az Óvilágból csak por, hamu, és kő maradt a fekete éterben. Vajmi kevés túlélő akiket az angyalok az utolsó napokban még meg tudtak menteni, a Földde vitték, de az otthonuknak nevezett égi birodalomért már semmit sem tehettek. Teremtőjüknek nyoma veszett, nem beszélve az Istenségről, aki miután kitombolta magát, valószínűleg önszántából hajtotta álomra a fejét, talán örökre, Samhein pedig…

 - Inkább elmenekült!

 - Úgy tartják, hogy a túlélők a melléjük rendelt segítőkkel, egy teljesen új birodalmat hoztak létre, elhatárolva mindentől a Nagy vizeken, ám a pusztítás mértéke még évezredekkel később is érzékelhető volt az Újvilágban. S ismét eljöhet az a korszak, amikor egy nép már azt gondolja, hogy eljut odáig, nem lepheti meg semmi, aztán történik valami váratlan, valami hihetetlen, s az univerzum, melyben addig létezett, egyik momentumról a másikra szerte hullhat. Az elme túl gyenge lesz ahhoz, hogy azt, amire nem ismer magyarázatot, megpróbálja megismerni, felismerni. Ehelyett ezt az ismeretlent, ha nem képes elfogadni, megtagadja, s elpusztítja. Az Igazság is egy ilyen ismeretlen, amiről az Emberiség hajdanán úgy döntött, hogy jobb elfelejteni…

 - Mi volt ez a hely?

 - Atlantisz.

 - Szóval… szóval akkor biztonságban vagyunk?

 - Azt egy szóval nem mondtam. - felelte a férfi. - Látom, nem figyelsz! Igaz, hogy sikerrel jártak, mégha nem is ők zárták be, de Ahogy a Fény, úgy a Sötétség is mentette Tőle, ami menthető volt. Ezek után az események után minden a mágiára, a tudományra és alkímiára épült. Az emberek erősebbek lettek, és a kísérők is új uralkodót választottak maguk között. Michael- nek hívták. Samhein persze idővel újra feltűnt a színen, hogy immáron a Földön gerjeszthesse a Káoszt, igaz, de csak rövid ideig sikerült. Csupán árnyéka volt önmagának, így is erős volt. Azonban addigra már az ember is fejlődött annyit, hogy egyedül is szembeszállhatott. Legutóbbi Aratás után évekkel később, a falvakban szárnyra kelt egy legenda, miszerint utolsó erejével, kegyetlenül belemélyesztette mentális horgonyát a meggyalázott Székesegyház falaiba, ahol 6000 évvel ezelőtt próbálták végleg megölni. A pap azonban, aki a ceremóniát végre akarta hajtani, sajnos nem járt sikerrel. Az évezredes bezártság után lehetősége nyílt az újjá születésre egykori követőinek utódai által. A Sötétség fekete függönye szétoszlani látszott, és ez a kiteljesedés a közeli szabadság kéjes érzetével kecsegtetett. Félő volt, hogy újabb háború van kibontakozóban. A történelem megismétlődni látszott. Végre láthatta kibontakozni a Külső Világ körvonalait, az oszlopos csarnokot törékeny léleklángok elmosódott fényei világították be, ám mihelyst az apró fények mágikus sugarai feltépték a kátrányos lepel fátylát,  fájdalmas nyüszítés szakadt fel belőle. A Fehér lángnyelvek felé csapódtak, ő pedig tehetetlenül üvöltött dühében. A zsarátnokok egy idegen, karmokkal teli ujjaival orozták el hangjának minden erejét, mindezek ellenére tovább szaggatta, tördelte az pajzsot, eszelősen kutatva annak gyengepontjait. Szerencsére Luciferre most is számítani lehetett. Csapdát állítottak Samhein- nek, s habár tudták jól, Michael is veszélybe kerülhet, más Krygerekkel egyetemben, mégis vállalták a következményeket. A csapda működött,  de ehhez a palotába kellett csalni. Hagyták hát, hogy áttörje, s ahogy sejtették, Hercegük is vele bukott. Halálos álomba űzte, hogy ha eljő az idő, az ő erejéből megszívva magát, újjászülethessen.

 - És mi lett a pappal?

 - Nos… Kisebb sérülésekkel megúszta. - válaszolta a férfi száraz közömbösséggel. - De a lelke… nem nyugodhatott békében,… meglehet, hogy soha nem is fog.

 - Ezt honnan tudja?

 - Onnan, hogy ott voltam! Én voltam az a pap!

Az éjszaka süvítve felsikoltott. Ha tél lehetett volna annál hidegebb, mint aznap éjjel, az emberek arcára minden bizonnyal ráfagyott volna a totális képtelenség ordító maszkja. A férfi azonban fáradtan magába roskadt. Érezte, hogy ereje a végét járja, de némán tűrte, Aztán nehézkesen felpillantott a csillagos égboltra. Ez a mozdulat, egyidőben szólt a sarló alakú királynőnek, mely könnyeket hullatva szórta rá tejfehér fényét a deres fejtetőre, s a várva várt megváltó Halálnak, aki békével, megnyugvással nyújtotta felé aszott, kezében szorongatott kaszájának markolatát.

 Ím, elmeséltem hát a történetet! Elmondtam, amit tudniuk kell! Hogy ki lesz az, aki majdan ismét megzabolázza erődet, még én sem tudom, de a háborúnak nincs vége. Sosem lesz vége.

Esther követte a férfi pillantását, aki az égi tüneményhez intézte szavait, mintha az is valami külön istenség lenne.

 - Rád bízom a választást! Az én időm… lejárt… És végre valahára meghalhatok… - Az emberek összenéztek maguk között, mikor a mesemondó megmerevedett álltában. Valami még egy röpke pillanatig tartotta benne ezt az egyensúlyt, amivel kezét a magasba emelve kinyújtotta, mintha valakit marasztalni akarna, de egészen addig, amíg az váratlanul, bábúmód össze nem csuklott előttük, nem tudták elképzelni mi miért történik. Ám amikor meglátta a lélek elszakadásának pillanatát, Esther azonnal felugrott, s ösztönösen oda sietett, hogy segítsen neki, s megnézze, mi történt. Él e még. Biztosan rosszul látta. Ez nem történt meg. Segítségért akart kiáltani, de már késő volt, bármit is tenni. A test úgy hullott szét a kezei közt, akár a száraz homok, amibe méretes követ hajítanak, s ezáltal tehetetlenül szét repült a samott lapokon. Elrettent, amikor tudatosult benne, hogy a temérdek rongy alatt csupán csontok és por hevert, kezében pedig az imént még hús vér ember aszott, szürkévé vált koponyáját szorongatja. A látvány testét megbénította a megmagyarázhatatlan, sokkoló, s annál épp ésszel felfoghatatlan események valósága pedig sűrűvé fagyasztotta a vérét, mely fekete erekben rajzolódott apró kezein. Rémületében képtelen volt elengedni a csontkoponyát, mely a halál képének borzalmával nézett vissza rá üressé vált szemgödreivel. De végül már arra sem emlékezett, ki vette el tőle és mikor. A sikolyok némák voltak, az emberek szaggatott filmkockákként rohantak el mellette mentőért sietve. Telefonok kerültek elő a zsebekből, ujjak peregtek a billentyűkön, aztán csak a rátelepedő sötétség jótékonyan óvó ölelésére eszmélt, mely a továbbiakban elrejtette előle az eseményeket. Csupán az a hang szólította meg ismét, mielőtt megadta magát az öntudatlanságnak. Esther....